Csütörtöki kimenő
Nemrégiben egy bölcs, olyan nagy szakállú, mint amilyenek a Harry Potter kétszáztizenkettedik folyamában folyvást előfordulnak, azt tanácsolta nekünk, hogy a reggeli-déli-éjféli kávézásaink attól lesznek még élvezetesebbek, ha gyakran cseréljük csészéinket, findzsáinkat, füles és süket csuprainkat. Nem akartam szemberöhögni, de ezt mi már megléptük húsz-huszonöt év alatt többször is. Amióta csészenagyhatalom lettünk. Vannak ábrás kerámiáink kemény cserépből, alkalmi csészék, különféle aktuális, nem minden politikától mentes esemény kapcsán kiadottak. Aztán vannak klasszikus fehér falúak, meg hőre érzékenyek, amelyekbe a beletöltött meleg folyadék – esetünkben kávé, tea és tejcsi – hatására füles edénykénk külhámja színt vált, kimutatja a beletáplált kaméleon természetét. A nagyhatalmi pozíció betöltéséhez szükségesek finom mívű porceláncsészék, rizsszemes kínai, meg sárkányos-fuzsijamás japcsi holmik, aztán szuvenír csanakok Párizsból, a Niagara vízesemény környékéről, brazil hegyi feszületes és török félholdas, erdogányos, erdőszentgyörgyi vagány és mátraszentkereszti papagájos. Pléhcsupraink is voltak, de azok a régi paraszti múltra emlékeztettek, és a kollektivizálás befejezésekor, 1959-ben, ha jól emlékszem, anyukám kidobta. Most egy könyvküldő klub révén visszacsempésződött a szekrényünkbe, zöld színű, és rá van írva hamisítatlan eredetiséggel és szellemhumorosan: Erős kávét kérek, egész éjszaka olvastam! De jó nekije, mondom, nem fáradt el a szeme, nem koppant le, biztos valami nagyon izgit olvasott.
Ámbátor ugyanaz a bölcs azt is mondhatta volna: Változtass a kávédon, hiszen ma már az áruházak polcain legalább tízféle őrlemény és szemes-pörkölt található. De nem mondta, mert a bölcs hallgatni is tud.
A vátesz tanácsát követve, és persze kiterjesztve illetékességét, mi gyakran változtatjuk az olvasott könyveink formáját, alakját, tartalmát, vastagságát és műfaját, beszerzésének forrásvidékét. Sőt, ma már az anyagát is. Nem a porcelán-, alumínium-, ezüstfólia-, papirusz- vagy pergamentkönyvekre célzok, azokat a történelem mind már muzeálissá avította, hanem a most divatos e-könyvekre utalok, amelyek zsebben is elférnek, könnyen állítható a betűméretük, egyetlen, nagyobb mobiltelefon nagyságú kütyüben több száz könyv teljes szövege fér el, és olvasható repülőn és repülőtéren, víz alatti búvárharangban, törvényszéki tárgyalóterem előtt a dögletes szagú folyosón, míg az ember arra vár, hogy az igazságügy kiizzadja magából a szocdem zűrzavart, és felmentse a mindenki által bűnösnek talált miniszteriális matadorokat. Olvasunk otthon, ágyban, asztalnál, ebéd közben (helyett, mellett), az Etelközben és a Pintyiközben, mikor hol akad egy kis időnk.
Követjük a változást a divatban, az időjáráshoz alkalmazkodunk, a turkálóktól a szuperdrága butikokig minden áruldát felkeresünk, hogy ruhatárunk változatos és színes legyen, az ízlés határain belül, olykor annak külterületeire ragadtatva magunkat. A. szereti a rózsaszínt. Én még az eperhab formájában sem. Ennek kapcsán lakásunk lassan ugyanolyan turkálószerű berendezkedés foglya lesz, és akkor eljön valaki, aki független szokásainktól és rögzült ideáinktól, és avatott kézzel kidob rengeteg fölösleges holmit. Rendszerint akkor, amikor mi nem tartózkodunk a szép hazában, de a független ítész felkérésünkre házőrzői feladatokat lát el. Nem kérjük, hogy rendet teremtsen – mi is rendelkezünk azzal az erénnyel, amit József Attila „gyönyörű képességünk”-nek nevez –, ő azonban kéretlenül is teszi a dolgát, mert nem tudja tétlenül nézni életformánk elvadulását, mozdulatlanságát, halmazatát. Hazaérkezve izgalmas társasjátékot játszunk: keresgélünk, kutatunk, szokott dolgainkat szeretnénk újra elővenni, használni. Hasztalan.
A fűszerek másutt dekkolnak, a szegek és szerszámok – már amennyire olykor szükség van egy nagyobb javításokra képtelen háztartásban – eltűntek, hetek, hónapok múlva kerülnek elő valahonnan, mesés rejtekhelyekről, váratlanul és vigyorogva. Ámbátor rendelkezünk mobiltelcsivel, azon is megkérdezhetnénk, hová tetted, kedves barátunk, a négyszínváltós lemosható micellás sörnyitót, mert nagyobb társaság kedvéért üveges sört vettünk, nem dobozos pattintóst. De nem kérdezzük, mert játékos elmék vagyunk, imádjuk a változatos feladványokat és rejtélykibogozásokat.
Szóval, ha nem vetted volna észre, ó nyájas bloglakó, a változás dicséretét zengtem, mert nélküle életünk elsivárosodik, a Száhel övezetbe kerül, és megölne az unalom. A változás mindenre vonatkozik. Fejben, szívben, elvekben, tájakban egyaránt javallt. A következetesség, az ortodoxia nem mindig a boldogság forrása. Olykor a depresszió előjátéka. De a kockázatokról és mellékhatásokról kérdezze meg orvosát, patikusát, pszichiáterét és olykor a sebváltót is.
