2020. június 3., szerda

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Száz év tükrében

Szabó (szül. Czirmay) Piroska március 30-án töltötte a századik évét. 1920-ban Marosvásárhelyen látta meg a napvilágot, a Vártemplomban tartották keresztvíz alá, és életét rövid kitérőkkel azóta is szülővárosában éli. Az elmúlt száz év nem volt díszmenet, rózsaszirmokon való séta, sokkal inkább csalódások, betegségek sorozata, amelyek gyakran fölülírták, beárnyékolták a sors által szűkmarkúan mért jót és a szépet is. 


A megpróbáltatások azonban nem tudták megtörni. Ma is arra a legbüszkébb, hogy egyedül is megállt a lábán, és fodrásznőként megkereste a pénzt ahhoz, hogy segítség nélkül felnevelje a két fiát, akiket rajongásig szeret. Sok kedves epizódot is őriz opálosan felderengő emlékeiben, hiszen fésülte Marosvásárhely legelőkelőbb hölgyeit, és dauerolta a szomszédságában lakó háziasszonyok haját, akik délutánonként összegyűltek, s kézimunkázás közben mindent megbeszéltek, ami velük és a városban történt. A színes társaságból már régen csak Piri néni maradt, mert a sorozatos megpróbáltatások olyan életösztönt, erőt növesztettek benne, amivel az elmúlás sem mert szembeszállni. Valósággal beprogramozta az életét, hogy addig ki kell tartania, amíg a rendszerváltást követően munkanélkülivé vált fia nyugdíjas lesz. Bár nagyon elkeseredett, amikor a sors fintoraként megemelték a nyugdíjkorhatárt, nem lehetett kifogni rajta, a programot ő is meghosszabbította, és sikerre vitte. Igazi versenyfutás volt az idővel, s tart ma is, amiért ebben a túlélő „életjátékban” előkelő díjat érdemelne.

Szép lány, mutatós fiatalasszony volt, szabályos vonású arcát világoskék szempár tette különlegessé. Gyermekkoromban, amikor elhaladtam lakásuk nyitott ablaka előtt, kíváncsian hallgattam, ahogy munka közben szívéből-lelkéből énekelt, kicsit orrhangzósan, ami jellegzetes színt adott az ismert dallamoknak. Sokszor megkísértett, hogy amikor édesanyám fürtjeit csavarta a vékony fapálcikákra, és a dauerszer erős szaga betöltötte a konyhát, megkérjem, hogy énekeljen, de nem volt merszem hozzá. Tőle hallottam a pontos receptet arra, hogy annyi pénzből, amit mások egy nap vagy egy hét alatt elköltenek, hogyan lehet egy hónapon át megélni, hogy kell lejenként félretenni és beosztani az akkori keresetekhez képest csekély nyugdíjat, amelyből a fodrászszövetkezetben töltött évek után „gazdálkodni” kényszerült. Ahogy a lehetetlen dolgok, ez is sikerült neki, el is nevezték a környékbeli asszonyok életművésznek. Valóban az, hiszen számtalan betegségét is sikerült legyőznie, vagy megtanult élni velük. Ő nem mondhatja el, hogy soha nem járt gyógyszer a szájában, mint sokan azok közül, akik hasonlóan hosszú életűek, hiszen fiatalasszony kora óta egyik betegséget követte a másik, és a fiúk felnevelése is egészségi gondokkal járt. De Piri néni, ahogy gyermekként szólítottuk, nem ismert akadályokat.  Miközben szeme kéksége elhomályosult, látása megromlott, az esze a helyén maradt, és véleményét soha nem rejtette véka alá, ami so-kaknak váltotta ki a nemtetszését. Százévesen is felkel, és megfőzi az ebédet, s a befőzésekről is a régi szorgalommal gondoskodik. 

Amikor balul sikerült házasságáról érdeklődöm, Németh László ismert könyvét teszi elém, amire elmondása szerint egy papné vendége hívta fel a figyelmét. A kényszerből férjhez ment, férjével alkatilag, lelkileg és sok más szempontból sem egyező Kárász Nelli sorsában a magáéra ismert. A házasságában megélt kiszolgáltatottság és a megalázottság szülte lelki sérülésekre, amelyek hozzájárultak későbbi betegségeinek a kialakulásához, évekig Tusnádon kereste a gyógy-írt. A szenvedés és a vele való küzdelem vált meghatározó életelemévé, és gyakran ismételt monológjaiban keserűségeit próbálta kibeszélni magából éveken át. Pedig nagyobbik fia, aki miatt sokat aggodalmaskodott, példamutató segítőtársa lett évek óta, rosszullétei idején orvoshoz, kórházba viszi, hogy a megfelelő kezeléssel lábra tudják állítani. Amikor az idén februárban meglátogattam, büszkén mondta, hogy a kórházban a csodájára jártak annak, hogy bántalmai ellenére a százhoz közeledve hogyan bírja magát. 

Évek óta készülök, hogy a sokszor hallott részleteket – mint kirakós játék darabjait – egyszer összeillesszem, de sajnos akkor szántam rá magam, amikor a száz év történései – kicsit már megfakulva térben és időben – néha egymásba gabalyodnak, a lényeg azonban nem változott.

Ülünk az egyszobás állami (IGL-) lakásban, amelyet annyira szeretett volna megvásárolni, amikor ez lehetővé vált, de nagy szívfájdalmára a legszigorúbb takarékoskodással sem tudta azt a keveset sem összegyűjteni, amibe a lakás került, így örök aggodalomban él, hogy megkötik-e újra a szerződést, ami lehetővé teszi, hogy továbbra is a lakásban maradhassanak.

Szép lány, mutatós fiatalasszony volt


– 1920. március 30-án születtem Marosvásárhelyen – tisztázzuk a pontos dátumot, amikor a kezdet kezdetéről érdeklődöm, s azt is, hogy bár a hatalomátvétel már folyamatban volt, még magyarul anyakönyvezték, ugyanis az akkoriban 76 százalékban magyarok lakta Marosvásárhelyen májustól tértek át a román anyakönyvezésre. A trianoni békediktátumot pedig, amely megszabta Magyarország új határait, két hónappal később, 1920. június 4-én írták alá. 

– Édesapám egyszerű iparosember volt, az apai nagyszüleim, a Czirmayak nemesemberek, földbirtokosok, de édesapámat nem támogatták, hogy tanuljon, majd kitagadták, mert nem a szüleinek az óhaja szerint nősült. Édesanyámat vette el, aki nagyon szép leány volt. 13 gyermekük született, közülük heten értük meg a felnőttkort. A lakásunk a Szentgyörgy utcában volt, nem messze a Szentgyörgy téri iskolától, ahova jártam. Amikor édesapám arra kényszerült, hogy kivegyen az iskolából, az igazgató véteknek nevezte, mivel a legjobb tanulók közé tartoztam. A Kossuth utcai inasiskolában tanultam három éven át a fodrászatot. Jó előmenetelemért az volt a jutalom, hogy elküldtek a szovátai cserkésztáborba. Mivel akkor halt meg Mária királyné, mi, cserkészek a patakmajori táborban kétóránként őrséget állva gyászoltuk. Ott hallottam, hogy amikor Mihály király kisfiúként a nagyanyjával Szovátán üdült, szívesen játszott a helybeli gyermekekkel. Miután felszabadítottak, a főtéri leszámítoló bank udvarán levő Bözsi szalonban kezdtem el dolgozni, később a mai Nemzeti Bank helyén működő fodrászüzletben, onnan kerültem a marosvásárhelyi fodrászszövetkezet Kossuth utcai 5-ös számú üzletébe, ahonnan nyugdíjba mentem. 18 évesen Bernádynét ondoláltam, és akkoriban az volt a szokás, hogy az úri hölgyeknek hetente kétszer otthon átfésültük, felfrissítettük a frizuráját. Elegáns lakásuk volt a Szentgyörgy utcában, szívesen jártam oda. Vendégeim voltak a város neves értelmiségi családjainak hölgytagjai. Fésültem a városi főmérnök feleségének szép szőke „angyalhaját” és a bőrgyógyászatot vezető főorvos feleségét is, akinek fekete haja volt. Ők voltak a női eszményképeim. Mivel akkoriban a színésznők is hozzám jártak, a Székely Színház előadásai előtt önkéntes munkában bejártam az öltözőkbe átfésülni őket. Egy kolléganőm a szememre is hányta, hogy elveszem egy munkásnak a helyét, amire azt válaszoltam, hogy ha annyiért vállalja, amennyiért én, akkor a helyembe mehet. 

A negyvenes években egy bénulásos betegséget kaptam el. Amikor már nem tudtam lábra állni, és dolgozni sem, a nővérem, aki Besztercén volt férjnél, magával vitt, mert a városban működött egy szász szanatórium, és az ott dolgozó orvos kikezelt a betegségből. A testvérem is fodrásznő volt, és ott ismertem meg a szomszédos üzletben dolgozó férfifodrászt, akivel megszerettük, el is jegyeztük egymást. De közbejött a második világháború, és a vőlegényemet elvitték a frontra. A visszavonuló magyar hadsereg pedig Besztercéről elmenekítette a magyarokat. Először Budapestig mentünk, onnan vittek volna tovább Németországba. Gárdonynál a vonatunk bombatámadásba került, egész éjjel tolatott hol hátra, hol előre. A vonaton volt édesanyám a két öcsémmel, és egyik nővérem a gyermekekkel. Hajnalban azt mondtam édesanyámnak: ha még mindig Gárdonyban vagyunk, akkor leszállunk. A vonat megállt, kinéztem, és láttam, hogy nem haladtunk semmit. Leugrottunk néhány csomaggal, s a szerelvény már indult is, majd Szombathely és Győr között a vonatot bombatalálat érte. Itthon a halálhírünket keltették, és amikor nagy nehézségek árán hazaértünk, mindenki csodálkozott, hogy élünk.

Vásárhelyen a nagynénémék, akik a város két neves vendéglőjét működtették, a náluk dolgozó főpincérhez akartak hozzáadni feleségül, de nem tetszett nekem. A vőlegényemre vártam, aki öt év után tért haza az orosz fogságból. Eljött Vásárhelyre, és a nagynéném lakásán azt mondta, hogy ő egyelőre nem akar nősülni, ezért átenged a másik kérőmnek, hogy tegyen olyan boldoggá, ahogy ő szerette volna. Akkora csalódást és fájdalmat okozott, és annyira sértve éreztem magam, hogy kijelentettem: feleségül megyek a másik férfihoz, pedig tudtam, hogy a házasságot csupán a nénémék szép sarokházáért akarja, ami később az államosítással elúszott. Bár aznap este újra megkeresett a volt vőlegényem azzal, hogy megbánta már, és könyörgött, hogy mégiscsak legyek a felesége, a történtekért nem tudtam megbocsátani neki. A házasságom nem sikerült, nem voltuk egymáshoz valók, tudtam, hogy a férjem megcsal, gyakoriak voltak köztünk a durva veszekedések, és egyre keservesebb lett az életem. Amikor másodszor is várandós lettem, Bartel főorvos beszélt rá: tartsam meg a gyermeket, hogy a nagyobbik fiamnak legyen testvére. Szót fogadtam neki, de amikor a kisebbik fiam megszületett, az apja rá sem akart nézni, mert ő mindenképpen lányt szeretett volna. Később, amikor már elviselhetetlenné vált a házasságunk, de a férjem mégsem akart válni, összecsomagoltam a dolgait, és kitettem a bőröndjét, hogy menjen el. Attól kezdve egyedül vállaltam az életet a két kisfiammal. 

A Szabó fiúk


Van egy gyakran visszatérő emlékem. A nagynénémhez mentem éppen, és útközben tudtam meg, hogy aznap temetik. Felvittek a lakásba, hogy szendvicseket készítsek a vendégeknek, de ahogy telt az idő, egyre jobban aggódtam amiatt, hogy a fiúkat magukra hagytam. Négy óra körül indultam haza. Amikor a Kultúrpalotához értem, jött velem szembe a két kisfiam félig-meddig felöltözve. – Hova mentek? – kérdeztem ijedten. – Elindultunk, hogy keressünk meg, mert azt hittük, hogy te is elhagytál – mondták, amit soha nem tudok elfelejteni.

Száz évet felidézni teljesen lehetetlen – mondja három óra elteltével Piri néni, láthatóan belefáradva a beszélgetésbe. Igazat kell adnom neki, pedig annyi kérdésem lenne még. Hátradől a fotelben a szoba egyetlen ablaka előtt, amelyen tompán szűrődik be a délelőtti fény. Bár pihenni szeretne, szabadulni élettörténetének súlyától, a beállt csendben is szinte hallom, ahogy tovább rajzanak megbolygatott emlékei.