Amit most írok, abban lesz pontatlanság. Nem szokásom pontatlannak lenni, de ebben az esetben egyszerűen nem lehet másként. Egyrészt még a történészszakma kiválóságai sem tudják a mai napig, hogy egészen pontosan mi történt azokban a napokban – kiválóan gondoskodtak erről a közelmúlt legnagyobb horderejű történetének főszereplői még akkor helyben, illetve az azt követő időszakban. Nem hagytak nyomokat. Csak sejtéseket. Másrészt a nagy, úgymond hivatalos történelem ritkán felel meg az egyén történetének. Az egyén történetei a személy emlékeiből állnak össze, azokból a kontextusokból táplálkoznak, amelyekben éppen akkor leledzett vagy azt hiszi, hogy leledzett. Ily módon, a hivatalos történelemírás szemszögéből – relatív igazságtartalma mellett – pontatlan is lehet. Pontatlan és igaz.
Ilyen pontatlan és igaz az a történet is, amelynek epizódjaira emlékszem ugyan, mégis inkább benyomások szintjén töri elő a feledés támfalát. Egy történet, amely harmincöt évvel ezelőtt született itt, Marosvásárhelyen, ahol azokban a napokban éles fegyverrel lőttek ránk. A történet 1989 karácsony-
utójáig nyúlik, talán azon is túl, onnan már ködbe vész, de emlékszem, hogy amikor először láttuk a tévében az úgynevezett forradalmat (inkább államcsínybe oltott népfelkelést – vagy népfelkelésbe rejtett államcsínyt), majd a diktátor menekülését, a körülöttünk lévő felnőttek közül többen sírni kezdtek örömükben. És mentek vissza az utcára. Mi még gyerekek voltunk, igaz, már nem kicsik, iskolába jártunk (eme, a diktatúra agymosó mechanizmusának a fiatalság életébe legkoraibb beavatkozásként koreografált intézmény iránt érzett gyűlöletet csak a pionír-egyenruha tudta úgy igazán tovább fokozni).
Emlékszem a fegyverdörgésre és emlékszem a félelemre. A bizonytalanságra, főleg azután, hogy a forradalom látszólag győzedelmeskedett, majd pár napig újra ropogni kezdtek a fegyverek. Emlékszem a nyolcvanas évekbeli karácsonyokra – nagyapám akkoriban esperes, a Gecse utcai Kistemplom lelkipásztora volt, és az ünnepek idején megbolydult az amúgy is élettel teli parókia: az egyházközség férfi- és nőtagjai közül sokan bejártak, segítettek, a férfiak általában szüretkor vagy disznóvágáskor, az asszonyok inkább karácsony tájékán, segíteni nagymamámnak, aki szintén lelkipásztor volt, így a házvezetésre ilyenkor kevesebb ideje maradt. Ez a karácsony is hasonló volt, de az ünnepek okozta boldogságot tovább fokozta a változás szele, a reményváró, ám mégis kishitű kapaszkodás abba, hogy a rémkorszak tényleg véget ér. És ebbe az élettel teli boldogságba rondított bele, hogy az egyik decemberi reggelen emberi lábnyomokat fedeztünk fel a parókiának a Hosszú utcai egykori pionírház udvaráig felnyúló, hatalmas kertje azon részén, ahonnan a nagy verandán keresztül pontosan a szalonba lehet belátni (és belőni). Lábnyomokat és kitaposott részeket a fűben, tehát valakik nem kevés időt szántak rá, hogy onnan figyeljenek bennünket. És mivel nagyapám rendszerellenes múltja közismert volt, lehet, ezért helyeztek a rezsim bukását követő kaotikus napokban katonai védelem alá bennünket. Soha nem felejtem el, hogy milyen jól érezte magát az erdélyi város református parókiáján az a pár fiatal, román vidékekről érkezett kiskatona, akiket napokig vendégül láttunk, ők pedig vigyáztak ránk. Nem ismerem őket; de a családi fényképekről mindmáig nekünk mosolyognak a bejglivel megrakott tálca és a fortyogó leves mellett a parókiabeli konyhában, az egyházközség jókedélyű, nevető asszonyai, presbiterfeleségei mellett. És nem feledem soha, amint a parókiának otthont adó ház földszinti irodájában, három egymás mellé helyezett széken pihentek a Kalasnyikovok, miközben az utca túloldaláról, a decemberi ködbe burkolózó templom kapuja alól az aszfaltra halvány csíkot rajzolt a fény, és kiszűrődött odabentről a Csendes éj dallama.
Ki tudja, hány embert ért halálos lövés éppen abban a meghitt pillanatban?
