Emlékezések idejét éljük. A hét végén március 15-ről, az 1848–49-es forradalom és szabadságharc kitörésének napjáról emlékezett meg a Kárpát-medence és a világ magyarsága.
Crin Antonescu, a kormánykoalíció elnökjelöltje azt üzente március 15-én: „Románia a magyarok hazája is – ez az önök otthona, miként a miénk is. Együtt élünk, együtt dolgozunk, együtt építkezünk. Románia sokkal szegényebb lenne a magyar közösség kultúrája, nyelve, hagyományai és életereje nélkül”. Egyben méltóságteljes ünneplést és egy bizalommal és reményekkel teli jövőt kívánt.
Az RMDSZ elnöke március 15-i üzenetében azonban így fogalmazott: „A mi közösségünk megtanulta, hogy soha nem dőlhet hátra elégedetten, mert nekünk, erdélyi magyaroknak a szabadságunk biztosítása folyamatos küszködés, néha küzdelem. (…) 2024 győztes választási év volt az erdélyi magyarok és az RMDSZ számára (…), mégsem örülhetünk maradéktalanul. A szélsőséges erők is hatalmasat erősödtek a parlamentben, szerintük örüljünk, hogy a nemzeti kisebbségek földet és vizet kapnak Romániától. Mindannyian ugyanazt a célt szolgálják: hogy visszautat építsenek a sötét múlt felé, amit 35 éve próbálunk magunk mögött hagyni. Mi, magyarok nem engedhetjük meg, hogy ez újra megtörténjen. Nem kérünk az elszigetelt, Európából kifelé sodródó Romániából!”
Igaza van az RMDSZ elnökének, Romániában valóban újra erőre kaptak a szélsőséges nacionalisták. Ezért nem szabad megfeledkezni az 1990. márciusi marosvásárhelyi eseményekről, amelyek halálos áldozatokat is követeltek.
A konfliktus éppen ma 35 éve, március 17-én, a magyar nyelvű „gyógyszertár” felirattal robbant, majd 19-én folytatódott (amelyről a román hatóságok, politikusok és történészek nagy része igyekszik megfeledkezni) a Vatra Românească úgymond kulturális szervezet akciójával, amelyhez magyarellenes jelszavakat skandáló tömeg, ittas, botokkal, fejszékkel, vasvillákkal felfegyverzett, a környékről beszállított románok csatlakoztak, és vandál pusztításba kezdtek.
Megostromolták az RMDSZ székházát. A bent lévő magyarok a padlásra menekültek. Kimenekítésükre csak órák múlva érkeztek katonák, akik tétlenül nézték végig, amint az épületből kilépőket brutálisan összeverik a támadók. Ekkor veszítette el fél szemét Sütő András író is. A leitatott, felbőszült tömeg este és éjszaka bántalmazta az utcán tartózkodó magyarokat, számos sérültet kellett kórházba szállítani.
Március 20-án a magyarok ellentüntetésére került sor. A zavargásoknak 21-én lett vége, amikor a román hadsereg helyreállította a rendet
Felelősségre ugyanakkor csak magyarokat vontak, a történtek pedig megingatták nemzettársaink bizalmát a romániai rendszerváltozásban.
A jogainkért folyó küzdelem soha nem szűnt meg, nem szűntek meg a magyarellenes megnyilvánulások sem: máig lefestik a magyar feliratokat, szinte állandó az ellentét a prefektusok és a magyar polgármesterek között, vagy akár az úzvölgyi temetőben történteket is említhetnénk, bár a marosvásárhelyi fekete márciushoz hasonló nyílt konfliktusra nem került sor. Remélhetőleg soha nem is fog megismétlődni.
Ehhez, ahogyan Kelemen Hunor mondta, előre kell menni, nem hátra. Hogy Románia az itt élő magyarok hazája is lehessen.
