2021. április 18., vasárnap

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

A 2. magyar hadsereg a Magyar Királyi Honvédségnek az 1941/1942-ben érvényes had- rendben nem szereplő alakulata volt, amelyet 1942-ben állítottak fel, és a keleti hadszíntérre küldték harcolni. A hadsereg 1943 januárjában a Voronyezs körzetében vívott harcok során rendkívül súlyos, megsemmisítő veszteségeket szenvedett. A Don-kanyarban vívott harcok a magyar hadtörténelem legszomorúbb fejezetei közé tartoznak: a megfelelő fegyverzet és felszerelés nélkül kiküldött, lehetetlen feladattal megbízott honvédek ezrei szenvedtek és vesztek oda a mínusz 40 fokos orosz télben.


A Donnál




 A magyar honvédség történetének legnagyobb katasztrófája volt a II. magyar hadsereg 1942–43-as doni kiküldetése. A német parancsra a második világháború keleti frontvonalát jelentő Don folyóhoz vezényelt 200 ezer fős magyar hadsereg feladata a szovjet vonalak tartása és seregeik gyöngítése volt, hogy a Moszkva bevételének meghiúsulása miatt Sztálingrád felé nyomuló, majd a várost fél éven át ostromló német csapatok szárnyait biztosítsa.
 Január 12-én, a Don kanyarulatánál a folyó fölhizlalt jegén a szovjet csapatok áttörtek, és megkezdődött az addig is több tízezres veszteséget elkönyvelő II. magyar hadsereg tragédiája. A folyón túl állomásozó és azon átkelő szovjet csapatokat a domb mögött állomásozó magyar hadtest nem láthatta, így teljesen váratlanul érte őket a rettenetes erejű támadás. Az ezt követő napokban, hetekben tízezrével estek el katonáink és munkaszolgálatosaink, akiknek hősies helytállása ellenére a végén nem maradt más, mint a menekülés. Azok, akik nem a statárium, a fagy vagy a harcok következtében haltak meg, szovjet fogságba estek. Közülük rengetegen vesztették éle-tüket hadifogolytáborokban, de nagyon sokakra nyűgként tekintettek a szovjetek, és egyszerűen lelőtték őket. A hadsereg teljes összeomlása után, aki tudott, a hadsereggel együtt menekült haza, sokan a többiektől elszakadva, az orosz hómezőkön gyalog vágtak neki az útnak. Hozzávetőlegesen 120 ezer főre tehető a 2. hadsereg közel egyéves keleti hadszíntéri tevékenysége során elesett, megsebesült, fogságba került honvédek száma. A hadsereg életben maradt katonáit március 5-én hátravonták a Dnyeper folyó nyugati partjára, hazaszállításuk április 6-tól május 30-ig tartott. Jány Gusztáv vezérezredes, a hadsereg parancsnoka az utolsó vonattal távozott. Jányt később Horthy Miklós kormányzó 1943. augusztus 5-én felmentette parancsnoki tisztéből. A tábornokot a népbíróság 1947 októberében háborús bűnösként halálra ítélte, majd november 26-án kivégezték. 1993. október 4-én a legfelsőbb bíróság felmentette Jányt a háborús bűntett miatt ellene emelt vád alól.

Mit kerestünk a Donnál?

Sokak véleménye szerint a „halálra ítélt hadsereg” katonáinak többsége nem látta értelmét a harcnak, nem értette, miért kell német érdekeket szolgálva hazáját védenie a Donnál. A tisztikar és a legénység java tudatában volt annak, hogy mit keres hazájától távol, majd’ 2000 km-re. „Minden honvéd Magyarország képviselője. Nem az orosz nép, hanem a bolsevizmus ellen harcol.” Ezt az expedíciós hadsereget a lehetőségekhez képest igen jól felszerelték, az itthon maradt alakulatokat pedig valósággal „levetkőztették”, hogy a kivonuló hadsereget megfelelőképp ellássák. Az csak odakint bizonyosodott be, hogy a kisantant államai ellen felkészített magyar hadsereg katonáinak egyenruhája, felszerelése és fegyverzete, kiképzése nem felel meg a keleti front viszonyainak.


Foglyok



„Esélyünk sem volt  a túlerővel szemben!” – a marossárpataki Kali  Sándor visszaemlékezései

Kali Sándor több mint kétéves sorkatonai szolgálatot teljesített Magyarország háborúba lépése előtt. Sepsiszentgyörgyre rukkolt be 1940. december 2-án a 27. gyalogezred 1. zászlóaljához, később Madéfalván folytatódott a kiképzése. De a várva várt leszerelés elmaradt…

A hideg orosz télben

 A 2. magyar hadsereg 1942 októberében a Don partjához ért, igencsak megfogyatkozott létszámban. Szükség volt az utánpótlásra... Tisztjeink azt mondták nekünk, hogy gyakorlatozni visznek egy távolabbi helyre. Ha jól emlékszem, november végén indultunk útnak, nem többen mint százan, de lehet, hogy valamivel kevesebben (az 1. zászlóalj 3. százada). Sejtettük, hogy a frontra visznek, de azt nem gondoltuk, hogy napokig utazunk, majd hetekig gyalogolunk. Puskás honvéd voltam az ezredben, fiatal és vakmerő. Nádasi Oszkár ezredes volt az ezredparancsnokom, Fehér Kálmán százados a századparancsnokom. Alig tettük a lábunkat orosz földre, máris támadás ért. A golyózápor után a mellettem lévő bajtársam ki akart lépni a lövészárokból, de amikor megmozdult, gránáttalálat érte. Akkor éreztem először, hogy ez már nem gyakorlatozás, hanem élet-halál játék.
Oroszország belseje felé haladva egyre nagyobb hideg fogadott. Az év utolsó napjaiban csattogó hidegben mentünk előre, nagy távolságokat megtéve. Talán még mínusz 35 C-fokos hideg is volt. Egyik bajtársam figyelmeztetni akarta a századost, hogy fehér a füle a hidegtől. A tiszt odanyúlt, megtapogatta a hallószervét, de leszakadt a füle. Elég ijesztő látvány volt...
Január első napjaiban értünk a Don-kanyarhoz. Nappal fehér köpennyel álcáztuk magunkat, éjszaka beástuk magunkat a hóba. Nem tudtunk aludni a hideg miatt, csak pihentünk összebújva, mint a juhok. Hideg ételt kaptunk, konzervekkel vertük el az éhséget. Éjjel-nappal ropogtak a fegyverek. Gyengén felszerelt hadseregünk csak 5-6 napig bírt ellenállni az orosz túlerőnek. Sík területen ütköztünk meg az oroszokkal, az sem volt, ahová elbújjunk. Az orosz tankok ellen nem lehetett puskával harcolni. A páncélosok agyontemették a lövészárkokban állást foglaló honvédeket. Nagyobb aknavetőnk nem volt, kevés volt a gépfegyveres. Vécsey-puskának nevezték fegyvereinket, melyeket minden lövés után tölteni kellett. A muszkák annyian voltak, mint a hangyák. Nagy veszteségek értek, megkezdtük a visszavonulást. Tudtuk, éreztük, hogy értelmetlen a harc. Ha azt mondanám, hogy nem féltünk, hazudnék. Mindenki félt. Mindenki tudta, hogy itt már csak a visszavonulás, a menekülés segíthet. Nem akartunk meghalni. A századosunk azt mondta: „Nincs esélyünk, rengetegen vannak, és jól felszereltek.” Az orosz katonákat leitatták, vodkával bátorították a tisztek. Tele voltak szesszel, nem törődtek a halállal.


A konyhán



Sebesülés, fogságba esés

 Vorodkába értünk, aztán Ukrajna Zabi nevű városába. Itt rajtunk ütött az ellenség. Kiszálltunk a vagonokból, és egy jeges vizű patakba ugrottunk. Sokáig nem mozdulhattunk, mert megállás nélkül lőttek a muszkák. Felbomlott a rend, a tisztek hiába próbálkoztak védőállásba állítani bennünket. Folytatni kellett a visszavonulást. Az oroszok még zavartak egy darabig, de aztán a tüzérségnek sikerült visszaverni őket. Közben súlyosan megsebesültem, gránátszilánk került a hátgerincembe. Egerbe vittek kórházba. Édesanyám megtudta, hogy találat ért, utánam jött, és hazahozatott Marosvásárhelyre. A falumbeli Szabó Mihály is velem jött, Ukrajnában találkoztunk, ő is megsebesült. Néhány hónap után lábadozni kezdtem. Menekülni kellett, mert közeledtek az oroszok. Szabó Mihály biztatott, hogy szökjünk haza. A kórházparancsnok nem egyezett bele, hogy hazamenjünk. Mihálynak mégis sikerült meglépni, engem feltettek egy vöröskeresztes kocsira, és Zalaegerszegre vittek. Ez 1944 októberében történt...
A zalai kórházból Brünnbe szállítottak, ahol április elején fogságba estem. Akkor már eldobtam a mankót, s pálcával jártam. Különben ez az oroszokat cseppet sem érdekelte. Aki még szuszogott, magukkal vitték. Gyalog kísértek Székesfehérvárra, néha erőltetett menetben. Hét-nyolc nap alatt tettük meg az utat. Ott bevagoníroztak, de nem tudtuk, hogy hová megyünk. Sós halat adtak – mikor eszükbe jutott –, de vizet nem. Sokat gyötört a szomjúság, volt, aki belehalt. Egyikünk javasolta, hogy igyuk meg a vizeletünket. Aki így tett, életben maradt.
 Útban a Szovjetunió felé, Marosvásárhelyen, majd Sáromberkén is áthaladtunk. Az állomásban torkomszakadtából kiabáltam: „Kali Sándor vagyok Sárpatakról. Adják hírül a családomnak, hogy élek, de elfogtak az oroszok!” Egy papírdarabkára is ráírtam mindezt, és kidobtam a vonatból. Később megtudtam, hogy egy sáromberki ember megtalálta és áthozta édesanyámnak.
 Râmnicu Săraton kiparancsoltak a vagonokból. Találgattuk, hogy mi lesz velünk. Azt hallottuk, hogy az amerikaiak nem engednek ki Oroszországba. De nem így történt...

A karajasi munkatáborban

 Leningrádot elhagyva már-már biztosak voltunk, hogy Szibéria a végállomás. Tbiliszitől nem messze, Karajasban szállítottak le. Egy óriási lágerbe kerültünk, ahol 32 ezer ember tengette napjait. Nemcsak hadifoglyokat őriztek ott, hanem orosz elítélteket is, akiknek zöme lopásért „ült”. Érkezésünk után füstre lettem figyelmes. Gondoltam, odamegyek megnézni, mi van ott. Konyhát sejtettem, rettentő éhes voltam, így nagy örömet jelentett, amikor meggyőződtem, hogy valóban onnan jön a füst. Kiderült, hogy a konyhafőnök egy román. Törni kezdtem én is a nyelvet, mire ő a testvérének nevezett, és maga mellé vett a konyhára. Ételt osztottam a foglyoknak. Örvendtem, hogy melegben vagyok, és van mit ennem. Egyszer egy ismerős arcot fedeztem fel a sorban álló foglyok között. A sárpataki Lakó Sanyi barátom volt, akivel a Don-kanyarnál is együtt voltunk, de később elváltak útjaink. Felkiáltottam örömömben, megöleltük, megcsókoltuk egymást. A konyhafőnök róla is gondoskodott, őt a szabóműhelybe tette be dolgozni.
 Teltek, múltak a hetek, hónapok. Sokat gondoltunk haza, reménykedtünk, hogy nemsokára ismét szabadok leszünk. Sok foglyot gyakran foglalkoztatott a szökés gondolata. Fegyveres őrök százai vigyáztak ránk, lehetetlennek tűnt meglógni. Néhány fogolynak mégis sikerült...
 A lágerben volt egy villanyoszlop. Egyik éjszaka két elszánt bajtársunk felmászott reá. Megpróbáltak végigmenni a dróton, de egyikük odaragadt. A másik Törökországba szökött, ahonnan biztató, vigasztaló leveleket írt nekünk.
 Egyszer hírét vettem, hogy Lakó Sanyi barátom nagyon beteg. Gyorsan hozzá siettem, majd román szakács barátom közbenjárásával átvittem magamhoz a konyhára, hogy gondját viseljem. Csak pirítós kenyeret ehetett, néha egy kis vajjal, amit a rántáshoz adtak a konyhára. Szódavizet is szereztem neki, aztán, Istennek hála, talpra állt.

Szebb napok, hazajövetel

 Később elhelyeztek a konyháról, s átkerültem az asztalosműhelybe. Itt nemsokára műhelyfőnökké léptettek elő. A lágerparancsnoktól egy kis könyvecskét kaptam, amely feljogosított arra, hogy elhagyjam a láger területét. Bárhová mehettem, de 70 kilométernél nem távolabb. Egy dicsőszentmártoni fogolytársam is hasonló kedvezményben részesült, így együtt jártuk be a környéket. A közeli településeken bútormegrendelőkre akadtunk. Főleg asztalokat és székeket árusítottunk, gyűjtögetve a rubeleket. Moszkvában is jártunk (igaz, kísérettel), ahol egy gazdag embernek dolgoztunk. Itt kifogástalan ellátásban volt részünk, a finom ételeket pezsgővel nyomtattuk le. Úgy éreztük, mintha egyik napról a másikra a pokolból a mennyországba kerültünk volna.
 1948 augusztusában közölte a lágerparancsnok, hogy hazamegyünk. Időközben többen szereztek közülünk pénzt és ékszereket. Egyesek az ételüket adták el, hogy pénzt vigyenek haza. Bevarrtuk szerény vagyonunkat a ruhánkba, de pórul jártunk. A román határ közelében leszállították és fertőtlenítették a foglyokat. A fürdő előtt levetkőztettek, tisztálkodás után jobb állapotban lévő ruhákat kaptunk. Volt, aki beleőrült a váratlan ruhacserébe, mert összekuporgatott vagyona orosz kézre került. A kapzsi muszkák valósággal marakodtak a zsákmányon, darabokra tépve levetett ruháinkat.
 A foksányi lágerbe hoztak, innen Marosvásárhelyre utaztunk, és nemsokára szeretteim között lehettem. Október 17-én értem haza.
  (2003)