Emlékezés
2025-03-31 17:00:00
- Virág György
Ezekben a hetekben azzal szembesültem, hogy számos megemlékezés idézte fel a 35 évvel ezelőtti tragikus, máig megnyugtatóan nem tisztázott marosvásárhelyi eseményeket. Hiteles megnyilatkozásokat olvashattam, hiszen szemtanúk az eseményeket testközelből, drámai helyzeteket (az RMDSZ-székház ostroma) túlélve számoltak be emlékeikről.
Természetesen nem megkérdőjelezni fogom a beszámolókat, csupán a magam emlékeivel egészíteném ki az akkori napok történéseit, hiszen kortársaimnak, de a fiatalabb korosztályoknak is (szerintem) kötelességünk úgymond dokumentálni az akkori történéseket. Kétségtelen, jómagam már nyilvánosságra hoztam akkori tapasztalataimat (Napló, 1988–2004, Pro Print Kiadó, Csíkszereda, szerkesztő Bárdi Nándor, 2011), de talán nem haszontalan, ha ebből idézek néhány sort.
„1990. március 25… Beszélgettem N. S. Dumitruval, aki bukaresti egyetemi tanárként szintén a kormánybizottság tagja. Művelt, széles látókörű embernek tűnik. Miután kint járt a Görgény völgyében, négyszemközt leültünk beszélgetni az elnöki iroda egyik sarkában. A helyiségben senki nem tartózkodott, amikor kijelentette: nézze, számomra már kialakult a pontos kép arról, hogy mi és milyen időrendi sorrendben történt. Elismerte, hogy a megtámadott fél a magyar volt, és azt is sejtette, hogy a szeku emberei közreműködtek. Legemlékezetesebb kijelentése mégis ez volt, mintegy következtetésként: magának mint magyarnak elmondom, ne várja, hogy a bizottság hivatalosan elismerje, amit mondtam, de azt szerettem volna, ha tőlem tudja, mi a magánvéleményem. Átnyújtotta névjegykártyáját, és arra biztatott, ha Bukarestben járok, keressem fel, szívesen segít, ha teheti.”
A fenti idézet hitelességét bárki ellenőrizheti, hiszen napi rendszerességgel, kézzel írt naplóm fénymásolata a kolozsvári Jakabffy Elemér Alapítvány megőrzésében található, tehát nem a memóriám „rejtekéből” hívtam elő.
Könnyű (?) 35 évvel az események után megítélni, miért nem sikerült annyi évtized után sem nyilvánosságra hozni az akkori események valós képét? Az egyértelmű, hogy a mindenkori hatalmon osztozkodók nem voltak (és ma sem) érdekeltek az igazság teljes feltárásában.
Fiatalabb olvasóimra gondolva pontosítom: engem 1990. március 23-án az események tisztázására Bukarestből küldött kormánybizottság úgyszólván erőnek erejével, a Maros megyei Nemzeti Egység Ideiglenes Tanácsa (C.P.U.N) egyik alelnökévé nevezett ki, Kolozsvári Zoltánnal együtt. Hatástalannak bizonyult ellenkezésemet az váltotta ki, hogy a tragikus verekedés napján (március 20.) választottak a Kisipari Szövetkezetek Maros Megyei Szövetsége (akkor közel húszezer tagjának) elnökévé.
Egyébként N. S. Dumitruval a későbbi években sem hivatali, sem magánemberi kapcsolatom nem volt, de megtudtam, olvastam, hogy azért került ki igen rövid idő múltán az akkori hatalom vezetői közül, mert nem volt hajlandó abban a hazugságözönben tovább tevékenykedni.
Még egy „vallomással” tartozom: azért is hozakodtam elő ezekkel a sorokkal, mert úgy tapasztaltam, hogy némely egykor felelősséggel tevékenykedő személy akkori megnyilvánulásait olyan megszólalók minősítik, akik azokban a vészterhes napokban életkoruknál fogva, vagy „csak” az akkori körülmények miatt, nem lehettek jelen a történetekben, vagy nem voltak kellően tudatában annak, hogy mi zajlik a kulisszák mögött. Kiemelten a néhai Király Károlyt (1930–2021) elmarasztalókra utalok, akik úgy gondolják, hogy jobban tudták volna kezelni az akkori eseményeket.
Budapest, 2025. március
