Ez a weboldal sütiket használ
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató
Az ünnepre készülődve, ha akarnám sem tudnám kiverni a fejemből 1989 decemberét. Nemzedékem, a mai hatvan-, hetvenesek számára a megtorló hatalommal való, halált hozó, forradalomnak nevezett összeütközés nyomán megszülető rendszerváltás sok szempontból nem váltotta be az ígéreteket. Hol van ma már az események idején Marosvásárhely utcáin, majd a tárgyalótermekben a testvériségről, a nemzetek közötti egyenlőségről hangoztatott szólamok eredménye?
Miközben ortodox és adventista magániskolák mondhatni zavartalanul megnyílhattak és működnek, a marosvásárhelyi katolikus iskola alárendelt státusban maradhatott meg, az önállóságát továbbra is megtagadják. A folyton duzzadó csápjait más városokba és külföldre is kiterjesztő orvosi és gyógyszerészeti egyetemen pedig a magyar oktatás a márciusi események óta sem szerveződhetett önálló karrá, és kitörölnek mindent, ami az erdélyi magyarság számára létrehozott önálló magyar orvos- és gyógyszerészképzésre emlékeztet. Az meg a leköszönő román vezetést minősíti, hogy Tőkés Lászlótól, akinek szerepe elvitathatatlan az 1989-es forradalomba torkolló temesvári események kirobbantásában, Klaus Iohannis államfő visszavette a Románia Csillaga kitüntetést, amit Traian Băsescu államfőtől kapott, és igazságtételért kénytelen volt az európai igazságügyi fórumokhoz fordulni.
Nem mondhatjuk, hogy nem változott semmi, hogy nem értünk el eredményeket, de az a közhangulat, lelkesedés, összefogás, amit 35 évvel ezelőtt megtapasztaltunk, amikor szerkesztőségünk ablakából a marosvásárhelyi ipari egységek dolgozóinak végeláthatatlan sorára tekintettünk, amint a főtérre vonultak, a mi életünkben már nem fog visszatérni. A fájdalom viszont, amit a halálos lövést kapott Bodoni Sándor, Hegyi Lajos, Hidoş Adrian, Ilie Muntean, Pajkó Károly, Tamás Ernő hozzátartozói kellett elviseljenek, megmarad a család szívében. És még nem szóltunk a más településeken történt atrocitásokban elhunytakról, sem a súlyosan vagy könnyebben sebesültekről, akik egész életükben viselik a történtek következményét.
Ami mindezekben a legkegyetlenebb, hogy a bűnösök vagy azok, akik a vezényszót kiadták katonáiknak, hogy a tömegbe lőjenek, soha nem kapták meg a büntetésüket, az évekig folyó ügyeket végül eltussolták. Ilyen országban élünk, ahol munkáját végző köztisztviselőt mutogatnak megbilincselt kézzel, de azok, akik 35 évvel ezelőtt parancsot adtak emberi életek kioltására, esetleg a lelkiismeretükkel kellett, kellene „megbirkózzanak”, ha egyáltalán van nekik – jut eszembe az 1989. decemberi események kapcsán.