2021. április 13., kedd

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Életének 77. évében, 2021. február 7-én elhunyt Farkas Árpád költő, író, az MMA tagja, a Háromszék című napilap ny. főszerkesztője. 1944. április 3-án született a Nyikó menti Siménfalván. Kisgyermekkorát a közeli Székelyszentmiklóson töltötte, két évig lakott a család Székelykeresztúron, majd beköltöztek Székelyudvarhelyre. A jelenlegi Tamási Áron katolikus gimnáziumban érettségizett 1961-ben. Első versei a Rikkancs nevű osztálylapban jelentek meg, később a gimnázium faliújságjában. Érettségi után, rábeszélésre, a marosvásárhelyi színművészeti egyetemen próbálkozott, végül a kolozsvári Babeș–Bolyai Tudományegyetem bölcsészkarán kötött ki. Évfolyamtársa volt többek közt Király László, Molnos Lajos, Magyari Lajos, Kuti Márta, Csiki László. Öt év után Sylvester Lajos kézdi rajoni főtanfelügyelő segítségével került leendő feleségével, Simó Erzsébettel Kovásznára (Vajnafalvára), a helyi általános iskolába. Alig néhány hónap tanítás után, 1968-ban az akkor induló Kovászna megyei hetilap, a Megyei Tükör szerkesztője lett. 1971–75 között a Marosvásárhelyen megjelenő Igaz Szó munkatársa. 1973-ban ‒ Püski Sándor meghívására ‒ Sütő Andrással, Kányádi Sándorral, Domokos Gézával és másokkal kilátogatott Amerikába, ahol 17 városban találkozott az emigrációban élő magyarokkal. 1975–89 között az Igaz Szó félállású munkatársa, a versrovat egyik szerkesztője volt. 1993-tól 2010-ig töltötte be a Háromszék főszerkesztői tisztségét, később a lap irodalmi mellékletét szerkesztette szinte élete végéig. Fontosabb kötetei: Másnapos ének (1968), Jegenyekör (1971), Alagutak a hóban (1979), Asszonyidő (1983), A befalazott szószék (1985), Határátkelés (2004). Műfordításai: Ion Bănuță A Sátán könnye (Csiki Lászlóval, 1983), Ana Blandiana Valaki engem álmodik (1985), Marin Sorescu Papírorkán (1987). Az ő válogatásában jelent meg a Szeretni tehozzád szegődtem című antológia (200 magyar szerelmes vers, 1972). Az Avaron című versét Csutak István zenésítette meg 1977-ben.

Fontosabb díjak: A Román Írószövetség prózadíja (1985), József Attila-díj (1993), a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztje (2005), Kossuth-díj (2018).

Fotó: Török Máté


***

Farkas Árpáddal 2002. június 16-án találkoztam először Pusztakamaráson, amikor meghívtam a Sütő András 75. születésnapjára szervezett ünnepségre. Egy egész autónyi személyiség érkezett Sepsiszentgyörgyről. Utazótársai Bogdán László, Sylvester Lajos és Bortnyik György fotóművész voltak. Korábban telefonon egyeztettünk e rangos esemény előkészületi részleteiről. Sütő Andrást nem a pusztakamarási templomban, hanem két nappal korábban, a Háromszék 2002. június 15-i számában köszöntötte A csillagszemű című írásával. Ez az írás megjelent a következő héten a Sütő András 75 éves című kötetben (Káli Király István szerkesztésében, a Mentor Kiadónál).

Pusztakamarási együttlétünk során e sorok írójának az Asszonyidő (1983) című kötetébe ezt írta: „Székely Ferencnek Sütő Andrást ünnepelve ‒ immáron férfiidőben ‒ szeretettel Farkas Árpád. Pusztakamarás, 2002. jún. 16.”

Farkas Árpád jól érezte magát Pusztakamaráson. A vendégek nagyobb része már szétszéledt, lecsengett a mezőségi töltött káposztás ünnepség dáridója, amikor a sepsiszentgyörgyi csapat még mindig ott állt az egykori cöveklábú asztal frissen bedöngölt mása közelében, Sütő András, Horváth Arany, Pálfy G. István, Czine Erzsébet, Nagy Pál társaságában. Annyi minden elhangzott ott, hogy később volt időm megemészteni: érdemes ITT ÉLNI, dédapáink földjén, ahol nemzetiségi sorsunk levelet hajtó zöld fáján meg KELL keresnünk a mikesi várakozás reménycsillagát.

Már Kolozsvár felől nézett vissza a látóhatárunkhoz simuló délutáni nap, amikor Farkas Árpád azt mondta: gyerekek, indulni kéne hazafelé, de ha lehet, inkább Enyed irányába, hogy találkozzunk Csávossy Gyurival… Rég az ideje, hogy nem láttuk egymást.

Utólag sohasem kérdeztem meg: valóban e kis kitérőt beiktatva értek-e haza Benedek Elek szülőföldjére, vagy útjukat Marosvásárhelynek vették? Most már késő; senkitől sem kérdezhetem meg, mert szép lassan, rendre mindannyian átköltöztek…

Egy másik közös találkozási alkalom Székelyudvarhelyen volt 2018. június 29-én, amikor az udvarhelyi, 57. évi érettségi találkozója előtt egy nappal, a város polgármesteri hivatalának dísztermében mutatta be az egy évvel korábban kiadott Farkas Árpád legszebb versei című, Cs. Nagy Ibolya debreceni irodalomtörténész által válogatott kötetet. Szinte csak kéz alatt, Lőrincz György és Ferenczy Ferenc jóindulatának köszönhetően tudtam megvásárolni egy példányt abból az ötvenből, amit a szó szoros értelmében pillanatok alatt elkapkodtak, s a költő saját bevallása szerint tiszteletpéldányként érkezett az AB-ART kiadótól. A találkozó végén, amikor dedikálásra került sor, a frissen megvásárolt kötetbe ezt írta: „Farkas Árpád ajánlja sok szeretettel Székely Ferinek egy interjú jegyében”. Azon a találkozón néhány perccel korábban népes hallgatóság előtt feltettem neki a kérdést: számíthatok-e a következő évben, 2019-ben ‒ 75 éves lévén ‒ egy születésnapi interjúra? Válasza tiszta és egyértelmű volt: igen. Közben, míg a dedikáció szövege „megszületett”, a régi szép időkről kérdezgetett, a Sütő András Baráti Társaság által szervezett pusztakamarási ünnepségről faggatott, hogylétem érdekelte. Különösen jólesett a részletekre kiterjedő figyelmessége, mélyen humánus, emberi-érzelmi tartása. Megjelenése – akár a televízióban ‒ odafigyelést, tekintélyt és tiszteletet parancsolt. Szavának súlya volt, akár az ólomnak, Erdély- és szülőföldféltése példamutató lehet a fiatalabb generációknak.

Míg soromra vártam a díszasztal közelében, a Hargita Népe munkatársa, Simó Márton szaporán kattintgatta fényképezőgépét. Az akkor készült közös felvételek életem félt-ve őrzött ereklyéi, megismételhetetlenek, fontos irodalomtörténeti pillanatok. Talán semmivel sem lehet mélyebben visszaásni magunkat a múltba, mint egy jó fényképpel.

Ez volt utolsó útja szeretett gyermekkori városába, Székelyudvarhelyre.

Lett volna még egy alkalom, hogy találkozzunk, mégpedig az Aranypénz1 című interjúkötet marosvásárhelyi bemutatóján, amit eleve úgy terveztünk el Kuti Mártával, Kilyén Ilkával és Székely Szabó Zoltánnal ‒ akik többek közt interjútársai a kötetben ‒, hogy arra az alkalomra időzítsük, amikor ő is köztünk lehet. Tavaly ilyenkor már tudtuk: Farkas Árpád a Gábor Áron-díj várományosa, amit a Székely Nemzeti Tanács elnöke, Izsák Balázs március 10-én fog átadni a székely szabadság napján a marosvásárhelyi Kultúrpalotában. A kötetbemutatót március 11-re terveztük a Bolyai téri unitárius templom Dersi János termébe, amit jó előre vele is egyeztettünk. De a vírus közbeszólt. Két nappal azelőtt, március 8-án törölték a nagyobb rendezvényeket, értelemszerűen Farkas Árpád nem utazott Marosvásárhelyre, s nem lehetett jelen a kötetbemutatón sem… Hiába reménykedtünk az „enyhülésben”, egy későbbi, őszi ittlétében, ez nem következett be. Végül a díjat – betegsége miatt ‒ 2020. november 26-án Kinga lánya vette át az SZNT marosvásárhelyi székházában.

***

A lecsengett évek alatt gazdag internetes levelezésünk halmozódott fel, amit számítógépem tárolójában őrzök. Talán egyszer kinyomtatva ez is ott lesz az olvasók asztalán, vagy az elektronika vívmánya teszi „élővé”… 2021 januárjában nem kevesebb mint öt levelet kaptam tőle, s az egyikben (jan. 15.) az Erdőszentgyörgyi Figyelőben megjelent cikkre (A mi nyelvünk ‒ édes anyanyelvünk) reflektált, értékelte annak tartalmát, s kérte, hogy Kovrig Magda főszerkesztő asszony egyezzen bele a cikk megjelentetésébe a Háromszék január 22-i számában, a magyar kultúra napján. Persze, hogy a főszerkesztő asszony beleegyezett, hisz mindnyájan, akiknek valami közünk van ezen kisvárosi kiadványhoz, megtisztelve éreztük magunkat. 

(Itt jegyzem meg, hogy az Erdőszentgyörgyi Figyelő november–decemberi számában egy verset közöltünk Farkas Árpádtól, s ezért fontosnak tartottam, hogy azt a lapszámot postázzam sepsiszentgyörgyi lakása címére. Mikor megkapta a küldeményt, ezt írta: „Nagyon szép kicsi lap.” S mindjárt kitért arra, hogy a színes hátlapon megjelent Újévköszöntő című verset nem ő írta, hanem Ferenczes István. Öt éve kéri a Wikipédiát, hogy hozzák helyre a tévedést, és jelezzék a valós szerzőt, de senki a füle botját nem mozgatja. Megkeresésemre az Újévköszöntő versek elnevezésű honlap működtetője, Kovács Ágnes válaszolt, aki azzal védekezett: ő így kapta a verset az interneten... Kérésemre azonnal kiigazította a tévedést, de félő, hogy ezt sokan mások nem teszik meg, s a bosszantó elírás, téves szerzőutalás tovább burjánzik. Az esetről természetesen a valós szerzőt, Ferenczes Istvánt is tájékoztattam.)

Utolsó levelét 2021. január 31-én, vasárnap délután 5 órakor írta nekem, s egy ismert magyarországi irodalomtörténész postacímét kérte, hogy küldjem át neki, ha lehet, sürgősen. Azonnal válaszoltam, mert a korábbi sokrétű irodalmi levelezésem lehetővé tette, hogy gazdag címtáranyaggal rendelkezzem. Felajánlottam: bármikor segítségére leszek, ha hasonló gondjai adódnak. Nem tudtam, hogy egy hét múlva, február 7-én, vasárnap este 7 óra előtt pár perccel ő már nem lesz az élők sorában...

Drága Árpi, nyugodjál békében!


1A 75 éves Farkas Árpáddal készült interjú ‒ Átvágva tűzön és havon ‒ megjelent az Aranypénz. Születésnapi beszélgetések című kötetben 

(Üveghegy Kiadó, 2019)