2024. december 19., Thursday

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Nyolcvan évvel ezelőtt valakik átfázva, félig megfagyva, valószínűleg betegségtől és kimerültségtől leverten, hónapok óta kemény, harminc-negyven fokos mínuszokban kuporogtak a védállásokban. Moráljuk a padlón, kezük a puskára fagyott, hazai mércével mérve jó felszereltségük és ruházatuk szinte fabatkát sem ért a farkasordító hidegben. Valószínűleg a 2500 kilométernyivel a hátuk mögött lévő otthonukra, családjukra, gyerekeikre gondoltak, és két évvel a messzi északkeletre való indulásukat követően tudták: azok, akiket fel kellene nevelniük, már soha nem fogják megismerni őket. Senki sem tudja majd, hogy hol porladnak, hol fagytak halálra, hol roskadtak össze az ellenség golyózápora alatt, hol ették meg őket a vadak tavasszal, kiengedéskor. Beletörődtek a sorsukba, de mégsem törődtek bele, a lehetőségeikhez képest jól teljesítettek, igazságtalanul írta megalázó (és később visszavont) parancsában vezérezredesük, hogy hadserege elvesztette a becsületét. 

Nyolcvan évvel ezelőtt ők, a frontra 207 ezer emberrel – 9 könnyűhadosztállyal, egy rögtönzött tábori páncéloshadosztállyal és egy repülőcsoporttal – induló, már a nyári csaták során is súlyos veszteségeket szenvedett Magyar Királyi Honvédség 2. magyar hadseregének a Don-kanyar 200 kilométernyi hosszúságú vonalát védő katonái, tisztjei és munkaszolgálatosai valószínűleg tudták: amit a feléjük rendelt és tőlük a segítséget megtagadó német hadvezetés követel tőlük, az a rendelkezésükre álló felszereléssel, fegyverzettel és emberállománnyal teljesíthetetlen feladat. Tudták, hogy teljességgel irreális. Valószínűleg azt is tudták, hogy meg fognak halni. Arra azonban nem biztos, hogy gondoltak, hogy a náluk sokkal jobban felszerelt, hazai terepen mozgó Vörös Hadsereg másnap reájuk zúduló, a frontvonalat áttörő, később megsemmisítőnek bizonyuló támadása a magyar hadtörténelem egyik legnagyobb véráldozatát követeli majd, és Mohácshoz vagy Doberdóhoz hasonlatos tragédiaként marad meg a nemzet emlékezetében. Az urivi hídfőtől induló 1943. január 12-i szovjet támadás január 16-ára a magyar védelmet három részre szakította, január 17-én pedig a hadvezetés elrendelte a hadsereg kivonását, és elkezdődött a hosszas és emberveszteségben is számottevő kivonulás. Az áldozatok számáról mindmáig csak becslések vannak: abban nagyjából egyetértenek a kutatók, hogy a veszteségek 70 százalékosak voltak, az áldozatok számát 93.500-tól 250.000-re teszik (utóbbit annak ismeretében, hogy a 45-50 ezer főnyi váltás épp a tragédia előtti napokban érkezett a Don-kanyarba). A veszteségnek számító létszám nyilván nem egyenlő a halottak számával, a sebesültek, fogságba kerültek pontos száma sem ismeretes. Utóbbiak lélekszáma 27-28 ezerre tehető, közülük 3-4 ezren élték túl, és tértek haza.

Ők azok, akiket ismerünk. Akikről vannak történeteink. Akik sokunk családjában megfordultak. Akik nem meséltek. Akikről csak annyit tudunk, hogy sok-sok év után és év alatt „Szibériából gyalog jöttek haza”. Micsoda emberfeletti akaraterő, túlélési ösztön, intelligencia, bátorság és isteni kegyelem kellett ehhez! De ők nem mondtak semmit. Nem mondtak semmit, mert túl nehéz volt az emlék. Nem mondtak semmit, mert tartottak a hatalomtól, a uralkodó rendszertől, amely ellen ott és akkor harcoltak. Tudjuk: a számukra Sztüxszé váló Donnál nem vívtak honvédő háborút. Tudjuk: áldozatok voltak. És tudjuk: hősök is voltak. Nem azért, mert idegen földön mások érdekeiért harcoltak. Hanem azért, mert olyan harcot vívtak oly sok ideig, olyan körülmények között, amelyek igen sokakat jóval rövidebb idő alatt futásra kényszerítettek volna. Egy eltűnt generáció értékeit hordozták. Az utolsó, ismert túlélő 2021-ben halt meg. Mára már ők is emlékekké váltak, olyan elmosódó arcokká, amilyeneket nyolcvan esztendeje ők őriztek az otthon maradottakról a fagyos, folyóparti éjszakában az őket elpusztító támadás hajnalán.

Ez a weboldal sütiket használ

A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató