Hétköznapi történet
Mindig különös érzés tölt el, ha olyan múltbeli történéseket oszt meg velem valaki, amelyek váratlanul vagy fokozatosan, de valahol megszakadtak az időben, és a „mi lett volna, ha…?” kérdés szitálja köréjük az elképzelhető lehetőségek ködét. Emese több ilyen végtelen sztorit hordoz magában. A negyvenes évei elején járó, kislányos alkatú, szemüveges nőt bevásárlás közben ismertem meg, mögöttem állt a sorban. Legalább öt perce vesztegelt az „emberkígyó”, a pénztárnál ugyanis egy idős asszony sokadszorra pakolta ki táskája tartalmát. Nemsokára kiderült, hogy a százlejesét keresi, amit – tisztán emlékezett rá – magával hozott.
– Én találtam egy elejtett százast, és oda is adtam egy alkalmazottnak, aki az üdítőspolcot rendezte – szólalt meg a mögöttem álló. – Jöjjön, megmutatom, kinek – azzal ki is lépett a vásárlóláncból. Az idős asszony arca felragyogott, és bizakodva indult megmentője után. Kis idő múlva megkerült a pénz, a sor fellélegzett. Akaratlanul is az járt a fejemben, vajon hányan tették volna zsebre gondolkozás nélkül a földön talált összeget, és nem tudtam megállni, hogy ne gratuláljak a jótevő idegennek. Meglepődve nézett rám, mintha a világ legtermészetesebb gesztusát kérdőjeleztem volna meg, majd hirtelen zavaromat látva barátságosan megjegyezte: – Az ember azt kap, amit ad, én ebben hiszek. És ez fordítva is igaz, főleg az én esetemben.
Ekkor már biztos voltam benne, hogy írni szeretnék róla, csak azt nem tudtam, beleegyezik-e, pláne a dologgal teli hétköznapok utolsó délelőttjén, amikor a még hátramaradt kötelező teendőit igyekszik letudni az ember. Beleegyezett. Nemsokára már a közeli pékség kis asztalánál kavargattuk a kávét. A forró frissítő illatával együtt szívtam magamba Emese szavait.
– Gyerek- és tinédzserkoromban több olyan helyzetből mentett ki a Gondviselés, aminek iszonyatos kimenetele lehetett volna. Négyéves voltam, amikor az első ilyen eset történt. Szombat délelőttönként gyakran vitt magával anyu vásárolni a piacra. Nagyon szerettem oda járni, egészen elbűvölt a vásárlók nyüzsgése meg a sokféle friss zöldség, gyümölcs és kerti virág látványa. Anyunak egy kék virágos bevásárlószatyra volt, mindig abba kapaszkodtam, amíg az árusok asztalai között keringtünk. Egyszer valószínűleg elbámészkodhattam egy pillanatra – persze nem először és utoljára életemben –, és elengedtem anyukám szatyrát. Nemsokára aztán újra a szemem előtt voltak a biztonságot adó kék virágok, én pedig követtem őket. Nem tudom, pontosan hány perc telhetett el, amíg észrevettem, hogy az ismerős szatyorhoz egy idegen asszony tartozik. Arról sincs fogalmam, hogy mi lehetett a fejében, miközben magabiztosan masírozott velem a murokhegyek között. Annyira megijedtem, hogy egy szó sem jött ki a torkomon, éppen úgy, mint néha a rémálmaimban, de aztán meghallottam anyu kétségbeesett hangját. Pillanatok alatt ránk talált, ölbe kapott, és rohant velem kifele a piacról. Annyira sokkhatás alatt volt, hogy ki sem támadta a másik asszonyt, aki minden bizonnyal odébbállt volna velem, ha nem talál ránk édesanyám villámgyorsan. Ez volt a kiskorom leghátborzongatóbb története. Persze többször előfordult, hogy megrémültem valamitől – például amikor első osztályos koromban azt hittem, hogy megmérni visznek a diáktársaimmal az asszisztensnő rendelőjébe, aztán villant a tű a fehér köpenyes kezében, és az első beoltott lány felvisított, ezután mindig féltem a kötelező vakcináktól –, de olyan eset, aminek elképzelhetetlen volt a végkimenetele ezután sokáig nem fordult elő.
– Mi volt a következő?
– Tizenhat éves voltam, és magánóráról tartottam hazafele azon a téli estén. Már majdnem befordultam az utcánkba, amikor egy járdán parkoló autóból kiszállt egy középkorú férfi, és gyors léptekkel indult felém. Észrevettem, és én is szaporábban szedtem a lábam, de persze utolért. Megérintette hátulról a vállam, és amikor megálltam, bemutatkozott. Azt mondta, hogy ő édesanyám Bolognában élő unokatestvére, régóta nem találkoztak, és szeretné meglepni őt, ezért arra kér, hogy menjek vele, vegyük meg anyu kedvenc virágját és édességét, amíg még nyitva vannak a boltok, aztán együtt térjünk hozzánk haza. Tudta anyukám keresztnevét, ez volt a megtévesztő az egészben, de én valahogy mégis éreztem, hogy valami nem tiszta ebben az egészben, ezért egyszerűen faképnél hagytam a férfit. Hazáig szaladtam, ő pedig nem követett, legalábbis én nem vettem észre. Amikor elmeséltem otthon a történteket, kiderült, hogy egyik szülőmnek sincsenek Olaszországban élő rokonai. Ezután hónapokig nem engedtek sehova egyedül anyumék, még iskolába is édesapám vitt kocsival. Ezt én nem is bántam, mert sokáig szó szerint még a saját árnyékomtól is meg tudtam ijedni.
– Hogy sikerült aztán leküzdened ezt az állapotot?
– A párom segítségével, akit az egyetemi évek alatt ismertem meg a vonaton Vásárhely és Kolozsvár között. Nem ő volt az első fiú az életemben, de ő volt az, aki kiszabadított egy mérgező kapcsolatból. A korábbi barátommal tizenkettedikes koromban jártam, egy idő után azonban teherré vált az egész, mert egyfolytában uralkodni akart fölöttem. A kezemet is megkérte, és bár tudtára adtam, hogy egyelőre nem szeretnék ilyen módon elköteleződni, egyfolytában az ajánlatával zaklatott. Utólag visszagondolva, a mellette eltöltött közel egy év alatt folyamatosan azt a pánikfélelmet éltem meg, amit kislányként az idegen nő arcába nézve, vagy később, az anyám nevét ismerő furcsa idegen jelenlétében. Az egyetemi szerelem azonban felszabadított ezek alól az érzések alól, és bár pár éve – több mint tízesztendei házasság után – ennek is vége lett, hálás vagyok az égieknek a boldogságban töltött időért. És a két gyönyörű kamaszlányért, akik nemsokára hazajönnek az iskolából, és várják, hogy kitegyem nekik az ebédet. Ilyen ajándékok birtokában egy megtalált „papír” jogos tulajdonosának való visszaszolgáltatása csekély gesztusnak számít, nem gondolod?
Már rég kiléptünk a pékségből, amikor még mindig e körül a beszélgetés körül keringtek a gondolataim. Úgy éreztem, szerencsés vagyok, amiért a bevásárlósorban éppen mögém került ez az angyallelkű új ismerős. Talán még szerencsésebb, mint a száz lejét visszakapott idős asszony.
