Abba kéne hagyni a külföldre távozott munkaerő siratását, és helyette inkább az ázsiai munkaerő felé kellene fordulni a hazai gazdaságban tapasztalható munkaerőhiány enyhítésére. Ezt a kereskedelmi és iparkamara elnöke jelentette ki a napokban egy konferencián. Abban igaza van, hogy a helyzet siralmas, viszont akit siratnunk kell, azok mi magunk vagyunk.
Mert ez a „szaki” egy olyan intézményt vezet, amelynek elvileg komoly szerepet kellene játszania a gazdasági tervezésben, a fejlődés elősegítése érdekében. Jobb helyeken a kereskedelmi kamaráknak a tagságuk érdekeinek képviselete mellett fontos közvetítő szerepük van a döntéshozói és az üzleti szféra között. Csak egy példaként: abban, hogy a szakoktatást a gazdaság igényeinek megfelelően alakítsák. Hogy ne fordulhasson elő olyan helyzet, mint itt, hogy az országban százezres nagyságrendű olyan munkanélküli van, akit megfelelő végzettség, és ami még fontosabb, az e mögött álló szaktudás híján akkor sem tudnak alkalmazni a jelenlegi munkaerőpiacon, ha éppen dolgozni szeretnének. A napokban az egyik hírportálon volt erről egy összeállítás, amiből az is kiderült, hogy az ebben a jelenségben főkolompos hivatalnak és az egyéb szakhatóságoknak halvány fogalmuk sincs arról, hogy mennyi ember lehet ebben a helyzetben az országban, arról meg még kevesebb, hogy mihez kéne a jelenséggel kezdeni. Mert nálunk például ez a kamara is úgy alakult meg, mint számtalan egyéb intézmény, a rendszerváltás hajnalán – látták, hogy máshol van, lekoppintották a nyugati mintát betűre pontosan, és lett belőle egy állami sóhivatal, ahol valakik valakijei kiváló fizetéseket keresnek, miközben dolgozósdit játszanak. Van tagság, készítenek szép statisztikákat, kiadnak jó katalógusokat, és szerveznek üzleti találkozókat, valamint külföldi utakat. Tévedés ne essék, ezek sem rossz dolgok, de ennél sokkal többet tudna és kellene tegyen egy ilyen intézmény. Ez kéne a politikusoknak súgó okos fej legyen gazdasági kérdésekben.
De mivel súgni csak balekségeket tud, és az illetékes intézményrendszer többi része sem sokkal okosabb, itt vagyunk egy kitűnő adottságokkal rendelkező országként Európa szélén, olyan helyként, ahonnan az életerős fiatalok milliószámra vándorolnak a nyugati országokba jobb megélhetésért, és a jelek szerint a tendencia még fokozódik is. Amúgy az illetékes ázsiai vonatkozású kijelentése is szélfúvás a biliben, mert a távol-keleti országokban a közepesnél jobb tudású fiatalok számos területen otthon jobban keresnek, mint amit itt kaphatnának. Itt is azon kellett volna dolgozzanak a nagyfiúk az utóbbi harminc évben, hogy itthon is legyen olyan életszínvonal, mint nyugatabbra, hogy csak az vándoroljon, akinek ez kimondott célja az életben. Mert azoknak a millióknak a nagy része nem jókedvében iramodott meg, hanem a kilátástalanság hajtotta el őket.
