Temetésre készül a város, és temetésre készül a magyar irodalom. Igen, tudom, képzavar, de máshogy nem sikerült megfogalmaznom azt a szomorú tényt, hogy holnap délután Kovács András Ferencet kísérjük végső nyughelyére Marosvásárhelyen, a református temetőben. Biztosan rengetegen lesznek, ha esetleg nem tudnák, hogy miért lesz akkora megmozdulás, akkor jelzem, hogy emiatt. Láttunk már ilyet, az utóbbi két évtizedben két olyan temetésre emlékszem, amelyek miatt utcákat zártak le. Lehet, hogy történt még ilyen, de kettejük utolsó útja volt a számomra meghatározó. Mindkét esetben a marosvásárhelyi és az összmagyarság e világból végleg hazaköltözött halhatatlanjait búcsúztattuk, olyan Embereket, akik kitörölhetetlen nyomot hagytak mindannyiunkban: Sütő Andrást és Csiha Kálmánt. Egyik legnagyobb kortárs írónkat méltán leghíresebb és sokak számára legkedvesebb, akkor már nyugalmazott református püspökünk temette, aki rá egy évre csatlakozott hozzá. Azóta, bárhogy keresgélek is az emlékek között, nem találok olyan, hozzájuk hasonló személyiséget, akit itt, Marosvásárhelyen kísérhettünk utolsó búcsúzásul. Kovács András Ferenc náluk jóval fiatalabb volt. Nagyon sokan ismertük, szerettük, őt, a verseit, ismert volt, népszerű, kedves és közvetlen. Az egyik legnagyobb kortárs költőként megtehette volna, hogy lekezelő és lesajnáló módon beszéljen mindenkivel, de ő pont ennek az ellentéte volt. Bárki, aki részt vett a különböző könyvbemutatókon, irodalmi és színházi esteken, a Kemény Zsigmond Társaság versfelismerő Lyukasóráin, megtapasztalhatta, hogy a negyedik Forrás-nemzedék vezéralakja, a többek között Déry Tibor-, Füst Milán-, József Attila-, Babérkoszorú, Kossuth-, Artisjus- és Prima díjas költő, a Látó főszerkesztője milyen lelkesen beszélt az irodalomról, milyen humorral és öniróniával az életről, hogy végtelen háttérműveltségét nem feleslegesen csillogtatta, hanem ingyen adott belőle bárkinek, aki kíváncsi volt rá. És ugyanilyen alázattal, közvetlenséggel viseltetett bárkivel, akivel beszélgetni kezdett a művészeti rendezvényeken, a hétköznapi véletlen találkozások perceiben, a házibulikon vagy a vásárhelyi éjszakában. És közben sokan, akik ismertük, tudtunk a lelki töréseiről, a benső vívódásairól, sorsának olyan fordulatairól, amelyek a felületesebb lelkivilággal élő embertársainkat is megviselik. Ő, rendkívül érzékeny emberként, az általa tökéletesen ismert, gyakran játékként használt kötött formákba öntötte mindazt, ami dúlt odabent, és kimagasló tehetségének, szorgalmának, műveltségének, érzékenységének szűrőjén keresztül a kortárs magyar irodalom legszebb verseivel ajándékozott meg bennünket. Itt, Marosvásárhelyen, a városban, amelyet otthonául választott. Ha csütörtök délután tömeget látnak a református temető körül, gondoljanak arra, hogy Őt búcsúztatjuk: az Embert, aki Hajnalének című versében ezen sorokat, gyönyörű kézírásával papírra vetette: „Úgy légy a hangom, úgy telíts / testemben szétremegve, / mint ébredés, ha fény hasít / nehéz sötét szemekbe. (...) Alvó arcodra bámulok: / nem létezel te s én se – / szoríts, ha együvé sodor / a semmi szívverése...”
