1997 nyarán ugyanilyen tikkasztó hőség volt, mint most, amikor egy vásárhelyi nagypolgári ház szalonjában összegyűltünk mi, a leghíresebb erdélyi építész és polihisztor nevét viselő alapítvány fiatal önkéntesei, hogy tevékeny hozzájárulásunkkal segítsük megszervezni az Eseményt. Az eseményt, amely a Mátyás királytól 1482-ben a városnak adományozott, a vásártartó jogot biztosító kiváltságlevél 515. évfordulóját ünnepelte, és amelynek kezdőnapján én is, a tettek mezejéről elkapott szervezési lázban égő kamasz, akkor már hosszú hajjal, a többiekkel együtt a reneszánsz korát idéző ruházatban, hintón jártam körbe az óvárost, és jókedvűen, trombitaszó és dobpergés kíséretében hirdettük a jónépnek, hogy Vásárhelyen ünnepség tartatik: az első Marosvásárhelyi Napok! Ünnepség is volt a javából, megelevenedett a város és az akkor még szinte romjaiban heverő vár, mindmáig emlékszem arra a rockkoncertre, amelyet követően az egyik, ott fellépő, akkor szép hírnévnek örvendő együttes tagja lettem, és arra a lepusztulós berúgásra, amelynek következtében a mértékletesség mindmáig az ivókultúrám szerves része maradt. És emlékszem arra is, hogy mi, a fiatal, reneszánsz udvari (illetve azt idéző) ruhákba öltözött, főként bolyais és művészetis fiatalok hány és hány kulturális eseményen vettünk részt segítőként, társszervezőként vagy egyszerű hallgatókként, mennyire máson volt a hangsúly, mint azután.
Mint azután, amikor megtörtént az őrségváltás a tornyos ház melletti portán, és új vezetőség állandósult bele a balkáni importszemléletek posványos állóvizébe, ahonnan eltávolíthatatlannak tűnő, algás szobortorzóként mutatta a fáklyát a követők lelkesen tudatlan hadának. A hadnak, amely minden csettintésre ugrott, és amely az egykori, korhű ruházatú, virágcsokros fiatalok, laza várudvari koncertek, csendes kulturális rendezvények által jellemzett, a magas kultúrát köznépi egyszerűséggel szolgáló ünnepségsorozatot lármás, nívótlan, giccses, sör- és húgyszagú, ótvar dáridóvá változtatta. Az elején még nem tetszett, amikor átköltöztették a Ligetbe, mert a hagyomány az hagyomány, de később már örültünk neki, mondván, így legalább megmenekül a sáskahadtól az akkor már szépülő várudvar. De a Ligetben, ott aztán adtak neki! Voltak ugyan akkoriban is nívós koncertek, színvonalas események, de az egész hangulatát sokkal inkább jellemezte a balkáni, mindennemű otthoni hét évtől és bármiféle neveltetéstől mentes, teli pofával üvöltözős tökmagköpő antikultúra, az egykori, polgári Vásárhelyhez méltó elegáns ünnepség helyett a Napok az aprozársorokban előrefurakodó panelprolik, vidékről beszabadult idült alkoholisták, és legfőképpen a helyi, olcsón megnyerhető, leginkább az igényességéről és fölöttes értelmi képességeiről híres szavazói réteg miccs- és sülthal-szagú tivornyázásává vált. És amikor ezt e lap akkori hasábjain is szóvá tettük, a szervezők nem értették, hogy mi ezzel a baj. Értik? Nem értették!
Azóta új szelek fújnak a régi portán, beesett kétévnyi világjárvány, reméljük, e kettő együttese elfújta a szardellabűzt. Ma újra kezdetét veszi a Marosvásárhelyi Napok, e sorok írójának egykori kedvelt eseménysorozata, amelyben másokkal egyetemben oly nagyot csalódott. A teljes programot a tegnapi lapszámunkban olvashatják, eldönthetik, tetszik-e vagy sem, én reménykeltőnek tartom. És reménykedem, hogy az eltelt idő megfelelő űrt hagyott arra, hogy újra lehessen kezdeni, újra az alapokról fel lehessen építeni ezt a hagyománytisztelőnek és igen szépnek indult eseménysorozatot, hogy valóban ünnepség lehessen – olyan fajta, amelyről inkább eszünkbe jut mondjuk egy felújított kúria ragyogó bálterme, mint a friss okádék langy gőzében illatozó sarki csehó. Még akkor is, ha az utóbbira jóval nagyobb nálunk a kereslet.
