Ellentétek varázsa

Seiler-Iszlai Éva, Stuttgartban élő fotóművész egy színpompás, ellentétekre épülő egzotikus világ, India üzenetét hozta el szülővárosába.

Ha tíz karom és tíz fényképezőgépem lett volna, akkor is erőtlen, gyenge próbálkozás lenne annak a hangulatnak, annak a különleges világnak a bemutatása, amit hétezer fotóban próbáltam megörökíteni. Ezekből választottam ki azt a néhány képet, ami a marosvásárhelyi Várgaléria falára került – mondja Seiler-Iszlai Éva, Stuttgartban élő fotóművész, aki egy színpompás, ellentétekre épülő egzotikus világ, India üzenetét hozta el szülővárosába.

Nyelvek és kalandok
A marosvásárhelyi származású fotóművész vallomása szerint a látás művészetét édesanyjától örökölte, aki a képzőművészek egyesületének tagja, a kalandok iránti vonzódás apai örökség, a bátorítást, támogatást pedig a vásárhelyi fotóklubtól kapta, amely 1980-ban fogadta tagjai közé.
Iszlai Éva 1979-ben érettségizett a Bolyai Farkas középiskolában, majd Bukarestben fotótechnikumot végzett.
Kiállításának megnyitója előtt a kezdetekről kérdeztem.
– Ahogy felcseperedtem, a nyelvek és a kaland iránti vonzódás töltötte ki az életemet, harmadik osztályos koromtól franciául, később a pionírházban angolul tanultam. Nagy hatással volt rám Kőrösi Csoma Sándor élete, szinte faltam Jakabos Ödön útleírását, s a messze India különleges világa iránti vonzódás akkor alakult ki bennem. Sohasem féltem a kalandoktól, 18-20 éves koromban hátizsákosan egyedül jártam be Németországot, Lengyelországot, Csehországot. Mivel ismeretségi körömben jó fotósok voltak, az ő hatásukra vált hobbimmá a fényképezés. A Marosvásárhelyi Fotóklubban Marx József és Bálint Zsigmond biztatott, bátorított.
Hobbiból mesterség
– Nagyon szép éveket töltöttem Bukarestben, a fotótechnikumban hárman tanultunk Vásárhelyről. Minden színházi előadást megnéztünk, s a filmtörténeti múzeumba is rendszeresen jártunk. Végzés után bekerültem Kerekes Marika főtéri fotóstúdiójába, dolgoztam a Bolyai utcában, vezettem a kövesdombi üzletet, majd a múzeumhoz kerültem. Reprodukciókat készítettünk régi pénzekről, régi marosvásárhelyi felvételekről, majd egy terepjáróval beautóztuk a megye valamennyi faluját, ahol a világháborús emlékműveket örökítettük meg. Rengeteg élményt, nagyon érdekes tapasztalatokat jelentett ez a valójában parancsra végzett munka. Amikor új igazgató került a múzeum élére, szálka lettem a szemében, s egy idő után mindent megtett azért, hogy elűzzön. A kisipari szövetkezetekhez helyeztek át, ahonnan vidékre kellett mennem fényképezni, hogy pénzt termeljek.
A véletlen műve
– Az ismert romániai származású német költő, író Hellmut Seiler a társad; hogyan ismerkedtetek meg?
– A véletlen műve volt, hogy abba a fotóstúdióba tért be, ahol dolgoztam. Akkoriban németet és angolt tanított az Egyesülés középiskolában. 1988-ban házasodtunk össze, három nappal azelőtt, hogy kitelepedett volna, mivel itthon már nem közölhetett. Ha meg kellene írnom azokat az éveket, könnyű dolgom lenne. Amikor kikérte a szekusdossziéját, kiderült, hogy 24 órán át figyeltek, s még a „sóhaj-tásainkat" is rögzítették.
– Mondjál néhány szót a férjedről.
– Kőhalomban született, s brassói diákként kezdett el verset írni, A székek magányossága című kötete a Dacia Könyvkiadónál jelent meg. Németországban elismert költő, tagja a Német Írók Egyesületének. Talán még termékenyebb lehetett volna, ha nincsen a család, s nem kell középiskolai tanárként dolgoznia, ahelyett hogy szabadúszóként csak az irodalomnak éljen.
– A kalandvágyó természeteddel hogyan tudtál beilleszkedni a konzervatívnak tartott német társadalomba?
– 1990 januárjában követhettem a férjem, aki 1988-ban vándorolt ki. Stuttgart mellett telepedtünk le, 1991-ben született meg a nagyobbik fiunk, ’94-ben a második. Kisgyermekes anyaként nagyon sok segítőkészséget tapasztaltam az ottani svábok részéről. A társaságunk írókból, művészekből állt, akikkel bőven volt közös téma. A hölgyekkel a tornakörön barátkoztam össze. A család volt számunkra a legfontosabb, a barátokkal annyi időt töltöttünk, amennyi a családi elfoglaltságok mellett maradt. Azt viszont el kell mondanom: ha egy vadidegen erdélyi emberrel találkozom, hosszú órákig el tudunk beszélgetni, a németekkel ez rövidebbre sikerül.
– Folytattad-e Németországban a fényképezést?
– Kezdetben a baden-württembergi regionális könyvtárban dolgoztam, kéziratokról készítettünk reprodukciókat, s nagy élmény volt számomra kézbe venni például Schiller kéziratát. Amikor megszülettek a fiúk, abba kellett hagynom, mert idegenben nem volt kire hagyni őket, és nem szerettem volna, hogy az anyanyelvüket ne tanulják meg. Később, 2001-05 között fotóstúdióban dolgoztam, azután pár hónapos munkák voltak. 1990-ben tagja lettem az esslingeni Künstlergildének, a Kelet-Európából, többnyire németek által lakott területekről Németországba telepedett művészeket tömörítő céhnek.
– Korán kezdtél fotózni. Milyen téma foglalkoztatott, mit fényképeztél a legszívesebben itthon, majd később Németországban?
– A szociofotók érdekeltek. Kezdetben sok felvételt készítettem az Ady negyedben élő romákról, a régi vásárhelyi házakról, erdélyi tájakról. Sok portrét fotóztam, de nem mondhatom, hogy egyvalamire összpontosítottam. Azaz mégiscsak az ellentétek vonzottak, azok voltak érdekesek számomra. Németországban tájakat, s egy ciklusban a régi, kihaló mesterségeket és azok képviselőit örökítettem meg: a cipészt, az aranyművest, a kiskereskedőt stb.
Indiát ajándékba
A férjemmel nagyon sokat utaztunk szerte a világban, próbáltuk bepótolni mindazt, ami itthon nem adatott meg nekünk. Ezekről az utakról sok fénykép készült, de a legnagyobb élményt India jelentette számomra. Tavaly decemberben töltöttünk négy hetet fiatalkori álmaim országában.
– Említetted, hogy születésnapi ajándék volt.
– Kerek évfordulóra kaptam a férjemtől, s nem egyszerű kirándulásnak, sokkal inkább tanulmányútnak nevezném. Az idegenvezető reggeltől estig minden kérdésünkre válaszolt, s olyan helyeket mutatott meg, ahova nem jut el minden utazó. Voltunk egy jellegzetes sivatagi faluban, ahol úgy élnek, mint 300 évvel ezelőtt, s ökrökkel végeztetik a különböző munkákat. Láttuk a maharadzsák életkörülményeit, azt a pompát, amit európai embernek elképzelni is nehéz. Észak-indiai szikh sofőr vezette az autóbuszt, amellyel bejártuk a nagyvárosokat. Meglátogattuk Jaisalmert, az aranyvárost, voltunk Delhiben, Amberben. Megnéztük Agrában a Vörös erődöt, a Tádzs Mahalt, a szerelem hófehér márvány emlékművét, Dzsajpurban a rózsaszín város ötszintes homokkőből készült csodálatos palotáját, amelyet a szelekről neveztek el, a maharadzsapalotát. Láttuk a pompát és a legmélyebb nyomort, a fényűzést és a mindent elborító szemetet, a szentnek tartott tehenet és a majmokat, amelyek szemtelenül elözönlik a városokat, anélkül hogy bántódásuk lenne.
– Ha visszagondolsz, milyen különleges emléket őriztél meg?
A színek kavalkádja
– Bár itthon szívesen fotóztam fekete-fehérben, Indiában nagy élmény volt számomra a színek kavalkádja. Bármilyen szegények, a nők gyönyörű színű ruhákat viselnek, a tehetősebbek művészien kidolgozott kelmét. Ahogy a szárit bogozzák, fel lehet ismerni, hogy melyik kaszthoz tartoznak, ami már születéskor behatárolja az életüket, s a haláluk után sincs lehetőségük egy másik kasztba átkerülni. Érdekes volt számomra, hogy milyen sokat adnak az asztrológusok véleményére, képesek voltak hosszú sorokat állni külön a nők és külön a férfiak, a sok ezer istenség között pedig fontos szerepe van a pénz istenének, akinek sokan áldoznak. Érdekes volt a városok zajos, poros forgataga, ahol a modern járművek mellett parkol a riksa, s az emberek a hátukon zsákokban hordják a szemetet a városok szélére, ahol szétfújja a szél. Bár próbálnak mindent felhasználni, a hulladékkezelést nem tudták megoldani. A szemétdombon egymás mellett turkál az ember, a szent tehén és a disznó. A kaszt nélküliek annyira mélyen vannak, hogy ők a sertéshúst is fogyaszthatják, mert noha vallásuk tiltja, nekik már úgyis mindegy. Azt is láttuk, hogy helyenként használt papundeklivel etették a teheneket, s elgondolni is rossz, hogy azt a tejet árulják úgy, hogy kézzel belenyúlnak, s visszacsorgatják a kannába.
Szent patkányok temploma
Az érdekességek között volt Deshnokban a szent patkányok temploma, a Karni Mata. Az ezüstkapus, faragott márványtemplomban nyüzsögnek a patkányok, de nem bántják az embert, mert sok étellel, édességgel kényeztetik őket. Csak cipő nélkül lehet bemenni a templomba, ahol a sok ezer rágcsáló él, amelyeket az őseik reinkarnációjának tartanak. Nagy tisztességnek számít egy tálból enni a patkányokkal, s aki meglátja a fehér patkányt, arról azt tartják, hogy szerencséje lesz.
– Az épületek, kovácsoltvas díszítések, kígyózó formák, hullámvonalak mellett sok érdekes arcot, alakot fényképeztél: a sárga ruhás nő, a sivatagi zenészek, a vörös ruhás táncosnő, a nő a folyóparton, az arany ékszerrel megkülönböztetett harcos kaszt tagjai – a fotóknak nemcsak színük, karakterük, hanem jellegzetes ritmusuk, zenéjük is van. Hagyták magukat fényképezni az indiai emberek?
– Volt, aki igen, mások a nyomor miatt pénzt kértek érte, s hogy a vele járó pózolást elkerüljem, gyakran használtam a teleobjektívet.
Befejezésként mondjuk el, hogy a képek augusztus 23-ig még megtekinthetők a Várgalériában, s azt is, hogy a marosvásárhelyi mellett sok egyéni tárlatod volt, az erdélyi városok közül Szebenben, Segesváron, Medgyesen, Németországban pedig Stuttgartban, Karlsruhéban, Esslingenben, Nelliengenben stb. Képeidet nemzetközi tárlatokon is kiállították, s férjeddel, Hellmut Seilerrel az erdélyi nagyvárosok mellett Hamburgban tartottatok felolvasóesttel egybekötött bemutatót. A sikeres szereplések ellenére, ahogy hazaindulásod előtt bevallottad, különösen jó érzés volt a szülővárosodban újra bemutatkozni, köszönetet mondani azoknak, akik támogattak, s érezni a feléd áradó szeretetet, amiből a következő tárlatra töltekezni lehet.
– Hová szeretnél még elutazni?
– Amíg nem dolgozom fel ezt a rendkívüli mennyiségű élményt, sehova sem.
– Várjuk, hogy jelentkezzél!