Március 17-én múlt 77 éve, hogy hat európai ország képviselői aláírtak egy szerződést Brüsszelben. Az aláírók az Egyesült Államokkal és Kanadával kiegészülve egy évvel később megalakították a NATO-t, de ugyanez a brüsszeli dokumentum a mai formájában ismert Európai Unió létrejöttében is szerepet játszott.
Ha úgy vesszük, az európai hatalmakban azután fogalmazódott meg határozottan az együttműködés gondolata, hogy a huszadik századra eljött technikai fejlődés olyan pusztító képességű fegyverek kifejlesztését hozta magával, amikkel le lehet radírozni az életet a bolygóról, vagy romhalmazzá lehet változtatni egész országokat, mint például a második világháborúban. És azért kezdődött el az unió megalakítása gazdasági egyezményekkel, hogy ne is érje meg háborúba keveredni az európai hatalmaknak egymással. Ettől persze még a fegyverkezés nem maradt abba, csak új körítéssel folytatták tovább a hidegháború során. Ugyanis a katonásdi békeidőben is egy kiváló üzlet, és nem csak a fegyvergyártóknak. Nekik a legjobb, de nem kell irigyelni azokat sem, akik mindenféle egyéb felszerelést és élelmet szállítanak az egyenruhásoknak.
Annak is nemrég volt a 11. évfordulója, hogy a nagyhatalmi játszmák fegyveres konfliktusba torkolltak Ukrajna keleti részén. Ez fajult el valamivel több mint három évvel ezelőtt olyan háborúvá, amilyet a második világégés óta nem láttunk a vén kontinens környékén. Keserves ébresztőként azoknak, akik ugyan addig is tisztában voltunk azzal, hogy fegyverek és konfliktusok mindig is lesznek, mert a hatalmi játszmák kelléktárába tartoznak, de reménykedtünk abban, hogy újabb világháború vagy atomfelhők kockázatát hordozó összecsapások elkerüléséhez eléggé bölcsek lesznek a politikusok. Nem voltak azok. És erre milliók fizettek rá, az életükkel, a testi épségükkel, az otthonukkal, az egzisztenciájukkal.
Most már legalább látni az esélyét annak, hogy az öldöklést befejezzék. Az, hogy a párbeszéd elkezdődött a világ két szuperhatalma között, még csak annyit jelent, hogy a két tulajdonképpeni érintett most már hajlik ennek a proxyháborúnak a lezárására. Hogy Európa jelenlegi urainak még nem esett le a zseton, hogy az 1956-os szuezi válság óta az öreg hölgynek nem osztanak széket a világpolitika szalonjában, az csak azt mutatja, hogy klasszisokkal gyengébbek a jelenlegi unió egyesítési folyamatát elindító elődöknél.
Minél hamarabb el kellene jutni egy békeszerződésig, hogy a front két oldalán lövészárokba hajtott kisemberek hazatérhessenek a családjukhoz. A fizikai vagy lelki sebek gyógyítására és az elpusztult egzisztenciák újjáépítésére, a valódi és eszmei lövészárkok betemetésére még évtizedekre lesz szükség. Sok évfordulóra.
