Élet-halál-feltámadás

Vannak pillanatok az életben, amikor az ember nagyon közel kerül Istenhez. Betegségében, halálközeli állapotában nemcsak a hívő, a magát hitetlennek valló is hozzá fohászkodik a gyógyulás reményében. Kinek a segítségére számíthat ilyenkor a kórházban fekvő beteg? A kérdéssel Bakó Csongor-István római katolikus kórházi lelkészt, a marosvásárhelyi Keresztelő Szent János Plébánia segédlelkészét kerestem fel.

Fotó: Bodolai Gyöngyi

Vannak pillanatok az életben, amikor az ember nagyon közel kerül Istenhez. Betegségében, halálközeli állapotában nemcsak a hívő, a magát hitetlennek valló is hozzá fohászkodik a gyógyulás reményében. Kinek a segítségére számíthat ilyenkor a kórházban fekvő beteg? A kérdéssel Bakó Csongor-István római katolikus kórházi lelkészt, a marosvásárhelyi Keresztelő Szent János Plébánia segédlelkészét kerestem fel. Beszélgetésünk során arról győzött meg, hogy a feladat jól választotta ki a lelkészt, hisz személyisége erőt, hitet, vidámságot sugároz. Bakó Csongor-István Szovátáról indult, a Gyulafehérvári Római Katolikus Teológián végezte egyetemi tanulmányait, s jelenleg a daganatos betegek kórházi pasztorációja témájában folytat doktori tanulmányokat.

– Mióta van hivatalos római katolikus kórházlelkész Marosvásárhelyen? – pillantunk vissza a múltba.

– A belvárosi plébánia levéltári adatai szerint boldog emlékű Márton Áron püspök már az 1946-os marosvásárhelyi látogatásakor a kinevezendő klinikai lelkész ellátását és elszállásolását is igyekszik rendezni. Nem tudjuk, hogy sor került-e a kinevezésre, de minden jel arra mutat, hogy ezt az állást a plébániától függetlenül szervezték volna meg. Ez a forrás azért is fontos, mert manapság az ún. rétegpasztorációs irányzatok – egyetemi lelkész, kórházlelkész, börtönlelkész – nálunkfelé még nem igazán bevettek, úttörőik és képviselőik helyzete még nem egészen konszolidált. Egyházi körökben általában paphiányra, a papi hivatást vállalók számának csökkenésére hivatkoznak, amit tényként kell elfogadnunk. Viszont előbb-utóbb azt is be kell látniuk, hogy a szakpasztorációs munkaterületek egész személyt kívánnak meg, ahogyan azt a szent életű püspök közel hetven évvel ezelőtt látta. Hivatalosan az 1989-es fordulat után Csató Béla főesperes-plébános kérte a Gyulafehérvári Római Katolikus Főegyházmegyei Hatóságtól egy külön kórházlelkész kinevezését, így 2002. augusztus 1-jétől Jakab Lászlót bízták meg e megtisztelő tisztséggel, aki után 2006. október 3-tól jómagam vettem át a stafétát.

– Mi a kórházlelkész feladata?

– A kórházlelkész az a személy, akinek saját felekezete szerinti lelkészi képzettsége van, és egyháza megbízta, hogy beteg híveinek vallásuk gyakorlásában segítséget nyújtson. Az én különleges esetemben, miszerint a plébánián van egy másik megbízatásom is, kórházi munkám kifejezetten a betegek pasztorációjára irányul. Feladatkörömbe az orvosokkal, az ápolószemélyzettel (a betegek gyógyulása érdekében) való intenzívebb közreműködés is beletartozna, és mivel több felekezet lelkipásztora van jelen az egészségügyben, az ökumenikus együttműködés is nagyon fontos tényező. Mindezt megnehezíti, hogy kettős, jóllehet nem egyforma nyomatékú kinevezésem miatt egyik területen sem tudok teljes erővel jelen lenni. Másrészt, ha figyelembe veszem, hogy csak a betegekkel való foglalkozás mennyire igénybe veszi az ember energiáit, el kell ismernem, hogy jelen helyzetem mégis ideálisnak tekinthető, mivel a plébánián az élő, úgymond egészséges egyházközséggel is van némi kapcsolatom (szentmisék bemutatása, gyóntatás, áldoztatás, keresztelési felkészítők, jegyesoktatások tartása és egyéb lelkipásztori munkák). Kiváltságos helyzetet jelent továbbá, hogy négyen vagyunk papok, s ha szükséges, paptársaim kimentenek a benti feladatok végzése alól (temetés, esküvő, keresztelő, irodai szolgálat stb.). A klinikai lelkész feladata a szentségek kiszolgáltatása, közös imádság, a betegek megáldása, kapcsolattartás, önkéntes munkatársak megnyerése és támogatása a kórházi lelkigondozás számára. A Megyei Sürgősségi Klinikai Kórházban van jóváhagyott szentmise, amit igény szerint vasárnaponként végzek. Amióta a beteglátogatási program jelentős meghosszabbítása miatt zsibvásárhangulat uralkodik a kórházakban, a nagyobb hatékonyság érdekében, református lelkész kolléganőmmel a mise ill. istentisztelet időpontját áttettük vasárnap délelőtt 11 órára. A többi kórházba hívás szerint megyek, ahol többnyire lelki beszélgetés, lelki tanácsadás, szentségkiszolgáltatás történik.

– A kápolnában tartják a szentmisét?

– Az említett újkórház főbejáratánál levő helyiséget nagyon bensőségesen, az államvallásnak megfelelő stílusban alakították át kápolnává, amit az ortodox kolléga használ. Mi, vagyis a történelmi magyar egyházak lelkészei, be kell érjük egy-egy amfiteátrummal, amit téli időszakban nem mindig fűtenek. Ezt a helyzetet azért érzem bántónak, mert annak idején a helyiséget ökumenikus kápolnaként hagyták jóvá. Hogy ez mikor változott meg, nem tudom. Az évek folyamán néhányszor kérvényeztük, de válasz nem érkezett. Mindez azért kínos, mert a katolikus felekezetű híveinknek nagyon fontos lenne, hogy ne egy kopár előadóteremben vegyenek részt a szentmisén, hanem szentélyeink jellegzetes díszítéséhez bár hasonló körülmények között.

Ha számba veszem a klinikákat, messze állunk attól, hogy minden részlegen külön lelkigondozói szoba legyen berendezve, amit valamennyi felekezet papja használhat. A kórházi lelkész számára állandó jelleggel pluszterhelést jelent megkeresni a főnővért vagy a szolgálatos orvost, bekérezkedni egy kezelőszobába vagy az ebédlőbe (lehetőleg olyankor, amikor minden zavaró körülmény kizárt), esetleg elkérni a bemutatóterem kulcsát, hogy a szertartást nyugodt körülmények között, kellő áhítattal lehessen elvégezni. Más a helyzet az ágyhoz kötött betegekkel, ahol a kórházlelkésznek kell megteremtenie a vallásos cselekményhez illő légkört. Örülnék, ha a klinikákon dolgozó személyzet tisztelné a munkámat, még akkor is, ha ők vannak hazai pályán, s zavartalan lenne az a néhány perc, amíg a betegnél vagyok, hisz én is türelmesen megvárom, amíg az orvosok, orvostanhallgatók vagy nővérek dolguk végeztével kijönnek a kórteremből. Régi tapasztalatom, hogy ha istenhívő az orvos, akkor nem szoktak zavarni, és átmenetileg kikerülik azt a kórtermet, amelyben a beteg lelkipásztori ellátása épp zajlik.

– Miért más ez a szolgálat, mint egy plébánia vezetése? Mit követel a lelkésztől? Hozzá lehet-e szokni, vagy csak sajátos lelkülettel végezhető?

– Kétségkívül kellenek olyan emberi adottságok, amelyek nem tanulhatók meg. Az erdélyi egyházmegyében egyetlen papnevelő intézet van, amely általános képzést biztosít. Amikor egy szükséghelyzet nyomán megbíztak ezzel a feladattal, akkor jöttem rá, hogy korábbi segédlelkészi éveim alatt mennyire fontos volt számomra a bejelentett idős, beteg testvérek meglátogatása, akik nem tudnak eljutni a templomba, s áldozni, gyónni vagy egyszerűen csak beszélgetni szerettek volna. Amikor elvállaltam a kórházlelkészséget, akkor derült ki, hogy a hagyományos beteglátogatáshoz képest sokkal többről van szó. A Német Evangélikus Egyház szakmában szervezett tudományos értekezletén ekképp határozták meg a klinikai lelkigondozás mibenlétét: „egyedülálló munkaterület sajátos adottságokkal és követelményekkel, s nem a gyülekezeti gondozás egyik változata”.

A kórházi lelkigondozás olyan emberek felé irányul, akik betegség vagy baleset következtében krízishelyzetbe kerültek. Ezenkívül figyelembe kell venni, hogy mind a beteg ember, mind környezete számára a kórházi beutalás pszichikai megterhelést jelent. Mivel a betegekkel való munka is megterhelő, az ápolóknak, orvosoknak is szükségük lenne időnként a lelkigondozásra. A velük való jó együttműködés a beteg érdekében kedvező hatással van a gondozás minőségére. Ezenkívül segíteni kellene a hozzátartozókat, barátokat a krízishelyzet helyes mérlegelésében, feldolgozásában.

– Visszajelzésekből tudom, hogy nagyon eredményesen végzi ezt a munkát. Vannak-e a lelkésznek is krízishelyzetei?

– Bár kezdettől otthonosan mozogtam új feladatkörömben, az első nagyobb megpróbáltatás az Onkológiai Klinikán ért. Ahogy belép ide az ember, komor, lesújtó hangulat fogadja. A betegek arcáról, hozzáállásáról hamar leolvastam, hogy az alapoktól kell kiindulni, s csak fokozatosan szabad haladni, a bizalomkeltés szakaszától, a rövidebb-hosszabb lelkigondozói folyamaton át, a szentségek méltó kiszolgáltatásáig. Ekkor döbbentem rá, hogy ugyan nem kaptam erre vonatkozó speciális képzést, mégis helyt kell állnom. Abban az időben, mindjárt a kórházi alkalmazásomat követő hónapban, a Marosvásárhelyen rendezett Segítők I. Konferenciáján gondviselésszerűen kerültem kapcsolatba Hézser Gábor professzorral, a lelkipásztori lélektan jeles magyar képviselőjével, akinek könyveit kispap koromban olvastam. Ő hívott meg a Kolozsvári Református Teológiára, ahol vendégelőadóként pasztorál-pszichológiát tanít, igazi ökumenikus szellemben doktoranduszokat irányít, és felajánlotta segítségét egy kórházpasztorációs projekt kivitelezéséhez.

– Gondolom, így fogott hozzá a doktorátushoz.

– Igen. Feletteseim támogatását megnyerve és a magiszteri fokozat birtokában, 2007. október 1-jén nyertem felvételt a kolozsvári Babeş-Bolyai Tudományegyetem Ökumené Doktori Iskolájába. A képzés tanulmányi része a már említett Református Teológia Karon zajlik. Itt a kórházi lelkipásztorkodás hatalmas témaköréből a daganatos betegek lelkigondozását választottam. Ebben az összetett és helyenként szakmaközi együttműködést igénylő folyamatban egy olyan általánosan érvényes módszert keresek, ami nem csak a katolikus keresztények, de a más vallású, vagy éppen hitetlen emberek számára is kiindulópont és biztos alap lehet. Mert onnan kezdve, hogy a betegeknek az Isten embere visszaadja az élet értelmébe vetett hitet, már csak egy lépés a Jézus Krisztussal való személyes találkozásig terjedő elkísérésük. Ehhez kerestem annak a többletnek az érvényesítési lehetőségeit, amit egy pszichológus vagy pszichiáter nem adhat a betegnek, de amivel egy lelkipásztor rendelkezik.

– Kórházi tapasztalatai alapján hogyan vélekedik a betegségekről, valóban a lélek térképének kell-e tekintenünk?

– Inkább a lélek vészharangjának nevezném, mely figyelmeztet, hogy valami nincs rendben, nincs helyes mederben, változni/változtatni kell. Ennek felderítésében jó módszer az ún. szerető figyelmesség imája, az az öt pontból álló értelmi ima, mely a hálaadó, kérő, engesztelő gesztusokat gyakoroltatja (hálaadás, Szentlélek – bűn, számadás – Isten megtalálása mindenben, bánat – megbocsátás – hálaadás kegyelme, elhatározás – Isten segítségének, vezetésének kérése a következő napra).

– Hogyan jut el a lelkészhez a kérés, hogy szükség van rá?

– Azok a családok, akik komoly hitbeli és vallási alapokkal rendelkeznek, tudják, hogy mi a teendő, s amikor családtagjuk, hozzátartozójuk állapota súlyosabbá válik, azonnal értesítik a papot, sőt, rendszerint már ezt megelőzően is. Ha maga a beteg is tudatában van annak, hogy mennyire fontos a lelkipásztorral mint Krisztus megjelenítőjével való találkozás, nyert ügyünk van. Ilyenkor a lelkipásztor is érzi, hogy beavatkozása sikeres volt, eleget tett krisztusi küldetésének, az életállapotából adódó legfontosabbat közvetítette. Sok esetben hívnak akkor is, amikor már lélegeztetőgépen, csövek tömkelegében, öntudatlanul fekszik a beteg, s nagy titok, hogy ez mennyire mondható még emberi létnek. Mivel azonban a teológia azt tanítja, hogy a szentségek Jézus Krisztus által alapított látható jelek, melyek láthatatlan kegyelmet közvetítenek, azzal a tudattal lépek be az intenzív osztályra is, hogy a szentség önmagában is erőt fejt ki, energiát ad át, Isten életében részesíti az érintettet, ebben a kiszolgáltatott és kevésbé tudatos állapotban is. Betegellátó könyvünk összeállítói szinte valamennyi esetre, még a legszélsőségesebbekre is gondoltak, ami természetesen óriási segítségnek számít, amikor az idő sürget (pl. súlyos betegek és öregek, közvetlen halálveszély, eszméletét elvesztett ill. halálán levő beteg, ha kétséges, hogy a beteg életben van-e még stb.). A papnak kötelessége mindig legjobb belátása szerint eljárni, helyes lelkiismeretének szavára figyelve cselekedni.

– Honnan merít lelkierőt, hogyan tud a negatív hatásoktól szabadulni?

– A kórházi lelkésznek gyakrabban kell szembenéznie a betegséggel, a betegség mélységeivel és a halállal is, mint egy egyházközségi papnak. A járható arany középutat kell megtalálni a sablonszerű ellátás és a túlzott empátia között. Fennáll a veszélye a megszokásos munkavégzésnek, de a teljes mértékű azonosulás sem jó megoldás. Mindkettőben volt már részem, ezért próbálok a közös nevezőhöz közelíteni. Sokat segítenek az esetmegbeszélések más segítő szakmák szakembereivel, szakmai konferenciák. De igazából a papi életforma sajátos forrásai adnak erőt: imádság, Szentírás és lelkiolvasmány, szentséglátogatás, szentmise, paptestvérekkel és lelkivezetőmmel való kapcsolattartás, s ide sorolnám a plébániai hívek visszajelzéseit, a hitvalló orvosok és ápolók példáját, a pozitív életszemléletű betegeket stb.

– Ennyi tapasztalat birtokában, ha közeli hozzátartozója gyógyíthatatlan beteg lenne, kórházba vinné-e?

– Természetesen, ugyanis a természetfölötti a természetesre épül.

– Új vezetője van a katolikus egyháznak, mit remél Ferenc pápa működésétől?

– Amit annak idején Szent Ferenc is tett, akihez képest jókora lépéselőnyben van. A Szent Péter székéhez való hűség függvényében meghozandó reformokat remélek, amelyekre megérett az idő, továbbá készségesebb odafordulást a társadalom peremére szorultak felé, akikben maga Jézus van jelen. Egyházkormányzásának fő irányvonalát várhatóan Szent Ferenc-i lelkülete és a Jézus Társaságához való lelki kötődése határozza majd meg.

– Nagycsütörtök, nagypéntek, húsvét – ilyenkor mindnyájunkhoz közelebb került a halál. Hogyan látja ezt? És a feltámadást?

– Valóban az egyházi év csúcsát, kereszténységünk lényegét jelzik e napok, amelyek az élet nagy kérdéseire ciklikusan visszatérve emlékeztetnek bennünket. Egyetlen, megismételhetetlen és sorsdöntő dráma három felvonásban, amelyet fennkölt liturgia keretében ünnepel egyházunk. Ahogy a szent háromnap elválaszthatatlan egymástól, úgy az élet-halál-feltámadás is, amit csak így összefüggésében lehet szemlélni. Elfogadom egyházam tanítását, hasonlatait, de mivel bizonyos értelemben továbbra is titkok maradnak, sokkal inkább a Mesterhez való hasonulást, a Vele való barátság mélyítését tartom mérvadónak.

– Hogyan fogalmazná meg az idei húsvét üzenetét?

– A Hit Évében a feltámadás hitében való megerősödést kívánom minden Krisztus-követő testvéremnek, minden kedves olvasónak, ugyanis a végső cél távlatában ez ad értelmet evilági erőfeszítéseinknek, Isten felé tartó zarándoklatunknak.