2024. december 23., Monday

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Nem azt kérem a Jóistentől, hogy vegye le a keresztemet, hanem azt, hogy adjon erőt továbbvinni azt – mondja határozottan az egyik édesanya a Kis-Küküllő Térségi Társulás gyulakutai otthoni beteggondozó központjában, ahol olyan asszonyokkal beszélgetek, akikről első látásra úgy tűnhet, hogy nagyobb keresztet szabott számukra a sors.


Nem azt kérem a Jóistentől, hogy vegye le a keresztemet, hanem azt, hogy adjon erőt továbbvinni azt – mondja határozottan az egyik édesanya a Kis-Küküllő Térségi Társulás gyulakutai otthoni beteggondozó központjában, ahol olyan asszonyokkal beszélgetek, akikről első látásra úgy tűnhet, hogy nagyobb keresztet szabott számukra a sors. Ezért hálásak mindazoknak, akik a társulás keretében lehetővé teszik, hogy ezt a terhet meg-megosztva, egymást támogatva vigyék. Terhet, amelyről a beszélgetés végére kiderül: nézőpont kérdése, hogy mekkorának érzik. Ha ugyanis azokat az apró és nagyobb örömöket, szeretetet, kedvességet, féltést, ragaszkodást veszik figyelembe, ami testileg vagy szellemileg sérült gyermekükből feléjük sugárzik, akkor talán kisebb a súlya. Egyikük meg is jegyzi, hogy egy anya számára sokkal elkeserítőbb, ha például az alkohol rabjává vált egészséges gyermekétől kell szeretet és hála helyett a durvaságot, a bántást elviselnie.

– Néha elgondolom, hogy kincset jelentenek számunkra, s úgy tudunk örvendeni nekik, mint testileg, szellemileg ép testvérüknek – teszi hozzá az egyik édesanya. Akinek mindenképpen igazat kell adnunk, hisz a gyerekekből fiatalokká serdült sérültek között segítőkészségüket, tehetségüket tekintve néhányan valóban túltesznek szerencsésebb társaikon. Fejlődésükben, szocializálódásukban mind a szülőknek, mind a hátrányos helyzetű fiataloknak nagy segítségére van a Kistérségi Társulás, amely havonta szervez programot a családoknak, akik a környékbeli falvakban laknak, s be is szállítja őket a központba.

A kezdetekre Borbély Emmával, a társulás elnökével emlékezünk. 2006-ban a Szülőföld Alapnál megnyert pályázat révén számítógép-kezelési tanfolyamra gyűjtötték össze a térségből a fogyatékkal élő fiatalokat, majd az alapvető ismeretek elsajátítása nyomán félévi ingyenes internetes kapcsolatot is biztosítottak számukra, hogy tanulmányaikat folytathassák, csökkenjen elszigeteltségük, s kapcsolatokat teremtve oldódjon az egyedüllétük. Az önkéntesek segítségével végzett képzés során csiszolódott össze a csoport, szoktak össze a szülők, s született meg az igény a rendszeres találkozásra. Így bontakoztatta ki íráskészségét a makfalvi ifjú Kovács Árpád, aki bár tolókocsihoz kötött, egyik jó tollú szerkesztője a helyi lapnak. A balavásári Orbán Magdolna pedig elmondja, hogy 28 éves mozgássérült fiának megvették a kért drága számítógépet, hisz az életet jelenti számára, és miért ne teljesítenék ezt a kívánságát, amikor más szülő autót vesz a gyermekének.

Amikor ebben a teremben megismerkedtünk, ösztönösen húzódtunk egymáshoz, s nagyon tudtunk örülni a gyermekeink jókedvének, felszabadultságának – mondja az egyik édesanya, majd egymást kiegészítve sorolják, hogy azóta minden ünnepet, Mikulást, karácsonyt, nők napját együtt töltenek, s hálával említik, hogy tavaly március 8-án például Illyés Ilona, a gyulakutai vendéglő vezetője fogadta és látta el őket.

A mind jobban zsugorodó támogatást rendszeresen megpályázó elnök asszonyon kívül Farkas Ilona nyugalmazott óvónő gyűjti össze és élteti ezt a sérülten gyógyuló közösséget. Munkájában, a szülők és gyermekek oda- és hazaszállításában Kutasi Dezső, a társulás menedzsere van a segítségére.

– Amikor végleg abbahagytam a tanítást, s a gyermekeim már elmentek a háztól, úgy éreztem, hogy tennem kellene még valamit, azért vállaltam a csoport vezetését. Kezdetben kicsit féltem, de megszoktuk egymást, s én olyannak látom őket, mint bárki mást. 43 évig tanítottam, részt vettem a gyulakutai napközi otthon alapításában, s ha a sok boldog gyermekszemre gondoltam, megerősödött bennem, hogy továbbra is hasznossá kell tegyem magam, hisz nagy örömömre a menyem folytatja a mesterségem. Sokszor elgondolkodom azon, hogy a csoportnak van-e nagyobb szüksége rám, vagy nekem a csoportra – mondja Farkas Ilona, aki színházi előadásra, múzeumlátogatásra, a műemlékek, történelmi emlékhelyek megtekintésére készítette fel és kalauzolta a sérült fiatalok és a szülők csoportját. Voltak Székelyudvarhelyen színházban, múzeumot látogattak Csíkszeredában, jártak a somlyói kegytemplomban, Félixfürdőn kétszer is, ellátogattak Algyógyra, a Békási-szorosba, Mikházára, a kőrispataki szalmakalap-múzeumba, Vármezőre, gulyást főztek Cséjén, olyan helyeken jártak, ahova egymagukban sem a fiatalok, de még a szülők sem jutottak volna el. A csoport krónikása, ifj. Kovács Árpád pedig mindent feljegyzett, s egy kapcsos dossziéban gyűlnek a beszámolók.

Aztán úgy kanyarodik a beszélgetés, hogy az első percekről kérdem az édesanyákat, amikor kiderült, hogy a gyermekükkel valami nincsen rendben. Erről az első megélésről vall a makfalvi Kovács Ibolya, a kiskendi Nagy Magda, a bözödi Farkas Júlia, a kelementelki Fancsali Éva, a nagykendi Székely Irén, a makfalvi Marton Ilona, a balavásári Orbán Magdolna. Attól kezdve, amikor tudatosult bennük, hogy a világra hozott csecsemő sérült, és némelyiküknek rögtön azt tanácsolták, hogy adja intézetbe a gyermekét, a rengeteg orvoshoz járás, műtétek sokasága, a megaláztatások, gorombaságok és néhány emberséges orvos képe villan fel. Ez alábbiak jó tanáccsal, orvosságokkal, kezelésekkel akartak és tudtak segíteni. A mozgássérült fiatalok között van, aki agyvérzéssel született, mások nagyon kis súlyú koraszülöttként jöttek a világra, a legtöbb közöttük Down-kóros, mivel 20-25 évvel ezelőtt még nem végezték el a várandós asszonyokon a Down-tesztet.

Van olyan édesanya, aki csak későn, az első védőoltás során tudta meg, hogy nemcsak túlsúlyos, hanem egyéb probléma is van a csecsemővel. Bár nagy lelki válságon mentek át, az előrejelzések, az ijesztgetések ellenére vállalták a sérült gyermek nevelését. A nyugtatótól kábult időszak után el kellett fogadni, hogy más gyermeket kaptak, ezt kell felnevelni. A bözödi Farkas Júliának kétszer kellett megküzdenie ezzel az érzéssel, mindkét fia koraszüléssel, sérülten jött világra, olyannyira, hogy a kisebbik már iskolába sem tudott járni. Aztán a férjét is elveszítette, s most nincsen senki segítsége a társuláson kívül, ahova a fiaival együtt rendszeresen beszállítják a foglalkozásokra őket, s járnak a marosvásárhelyi HIFA alapítványhoz is. Szinte valamennyien felkeresték a híres görgényi csodaorvost, aki pénzt sohasem vett el, csak az utazás került sokba. Az egyik édesanya vidékről éveken át mindennap hordozta a kisegítő iskolába a gyermekét, s órákon át várt, amíg a gyermek végzett, egy másik család szerencsésebb volt, elmentek hozzájuk a tanárok. A körülöttem ülő, sok megpróbáltatást átélt asszonyok azokat az emlékeket tudják a legnehezebben feldolgozni, amikor évente az orvosi bizottság elé kellett vinniük a gyermeket, s ha mozgássérült volt, akár a hátukon is, hisz akkoriban még nem volt kerekes székük. A hat hónaponként, évente elszenvedett megaláztatás kellemetlenségeit láthatóan nem tudják kitörölni az emlékezetükből. Huszonévvel ezelőtt lekezelően beszéltek velük, ide-oda tologatták őket.

– Mintha minket vádoltak volna, hogy sérült gyermekünk született, holott a terhesség alatt nem ittunk szeszes italt, még kávét sem, s nem is dohányoztunk. Minden lépésnél szúrtak az emberen – mondja az egyik édesanya, s a pokoljárás valójában akkor ért véget, amikor 18. évüket betöltve a sérült fiataloknak elkészítették a rokkantságot igazoló végleges iratcsomót.

Beszélgetünk még az évekig tartó gyógytornáról, a társulásnál biztosított masszírozásról, arról, hogy a fiatalokat hogyan fogadta be vagy hogyan nem a faluközösség, amelyben élnek.

Az édesanyák szavai nyomán minden történet másképpen tragikus és másképpen szép, aminek forrása a Kistérségi Társulás gyulakutai központja, ahol a legbiztosabb, a legtöbb élményt és szeretetet adó és sokak számára az egyetlen támogatásra találtak. Március 8-a közeleg, ezúttal köszöntjük mi is a nehezebb keresztet viselő édesanyákat a Kis-Küküllő mentén és bárhol ebben a megyében, s azokat az önkénteseket is, bár egyre kevesebben vannak, akik részt vállalnak ebben a feladatban.

Ez a weboldal sütiket használ

A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató