Csütörtöki kimenő
A mosoly az emberi létezés fontos tartozéka. Alkatrésze, eleme, tulajdonsága. Ki-ki eldöntheti, melyik megközelítés ingerli mosolyra, melyiktől ódzkodik. Mondják a természettudományokban és az állati viselkedéstanban jártasabbak, hogy a mosoly egyedül az ember tulajdona, jellemzője, ő képes tudatosan mosolyogni. Persze mások ezt cáfolják, állítják, hogy a fejlettebb majmok, a delfinek és a mesefigurák is birtokában vannak a mosolyra fakadásnak. Ezért ilyen az ember, imád vitatkozni, egyet nem érteni önmaga másik felével. Azt állítják, hogy ez a fejlődés nyitja, motorja, kiváltója. Végső soron az elme lázadása, akár nevetve is. (Pl. az emberiség nevetve hagyja maga mögött a múltját.) Nem tudom, kinek a mondása, de kilencven körül gyakran lehetett hallani, ámbátor a hazai múlt magunk mögött hagyása minden volt, csak éppen vigyorgós nem. Természetesen hozzá lehetne tenni: ezzel szemben vagy ennek okán fel is szabadult a humor, kötelmek nélkül lehetett viccelni, csipkelődni a viszonyokkal, és a viszonyok látszólagos irányítóival; de elveszett a vérbő politikai humor, eltűntek az olyanfajta viccek, amelyek az állam-, párt- és kormányfőkről szóltak, miután azok is eltűntek, és már csak egy múlttal számoló-küszködő nemzedékben maradtak meg elszámolatlan leltári tárgyként.
A mosolyok pedig többfélék lehetnek. Vagy kezdhetném úgy is: már a régi rómaiak is mosolyogtak. De a mosolyukat, mint minden más időtállót, vagányat, felségeset, a görögöktől örökölték. Aztán pedig, ha már a görögöknél tartunk, illik Hérodotoszra hivatkozni, aki azt vallotta, hogy minden izgalmas, titokzatos, varázsos, plusz a macskák az egyiptomiaktól származnak. Szóval nem látni az ügy elejét, és hála istennek a végét sem. Javasolom, mosolyogjunk.
Ami a variációkat illeti, a legegyszerűbb a természetes mosoly, amely egy apróságból meríti ingerét és kezdetét, lehet egy nyelvbotlás, egy szellemes kép a Facebookon, egy derűs ég, egy elcsépelt filmes trükk, ostoba beszéd, elcsípett telefonpárbeszéd-töredék a buszon-villamoson-bányacsillén-űrrakétán.
Létezik a szándékolt mosoly, amelyet akkor eresztünk meg, amikor valakit felköszöntünk, megköszönjük neki a szívességet, melyet értünk, családunkért, kicsiny régiónkért tett, amikor kitüntetést tűzünk a boldog ipse boldog mellére. Mosolygunk az osztályfőnökre, amikor elmondja, hogy a gyerek hétből bukásra áll. A kínos helyzetekben.
Apró vigyorok a pad alatt, kárörvendés, csúfondáros mosoly már a kora iskoláskorban hozzánk szegődik. A hangos nevetés, a kacagás és annak fejlettebb és közönségesebb változataitól ezúttal eltekintünk, amazok majd egy másik csütörtöki értekezés tárgyát fogják képezni. Elégedjünk meg annyival – ez itt a titkos önreklám helye –, hogy e sorok írójának volt egyszer egy novellája, amely egy bogaras kacajgyűjtőről és annak eltékozolt örökségéről szólt...
Mosolygunk a jó olvasmányon, a szép gyermeken, az elegánsan megoldott labdaátvételen, kapura törésen és a pompásan elhelyezett gólpasszon. Ezt még tapssal is kísérhetjük, vagy újabb sörrel honoráljuk magunkat a tévé előtt. Mosolygunk az ismerősnek, a másik kocsiban ülőnek a piros lámpánál, mosolygunk a kiszolgálóknak, a kasszánál – ámbátor ez kínos –, amikor közli velünk a zord kasszás Erzsi, hogy a lehúzott kártyán nincs egy huncut vas, és másikat kér, mosolygunk, ha elromlik a gépkocsi, és bevisszük Szalmás Rozsdikámhoz, az aranykezű szerelőzsenihez, hogy csináljon már valamit ezzel az átkozott olajszűrővel.
Mosolygunk a hivatalban – visszamosolygásról szó sincs. Az ám, a viszonzás legtöbbször elmarad, egyoldalú. Olykor éppen mi vagyunk morcos kedvünkben, reggel felkeléskor a gyerek egyáltalán nem vevő a kedves ébresztésre, még aludna, de menni kell a csatába. Rámosolygunk a lábunknál szöszmötölő kisállatra, aki maszkos napjainkba egy kis színt visz és kakaót.
Na, és vannak a hivatalos mosolyok, amelyek a propagandaképek, híradók és hivatalos portrék számára vannak felöltve, megeresztve, lekegyeskedve, a nép közibe eresztve. Ezek származhatnak polgári demokráciák felelős választott vezetőitől, például Boris Johnsontól, de ugyanúgy bukott férfiaktól, akik a Fehér Házat ostrom alá vétetik. Demagógok, népbutítók és felszabadító félistenek is szoktak mosolyogni az utókornak. Mindenesetre ezektől nem alszik el nyugodtan az ember és a kisbaba.
Külön kategória a Putyin típusú mosoly. Gőgös győzedelmes arcmozdulat, amint belép a Kreml György-termébe, ahogy az alabárdos ajtónállók megnyitják számára a súlyosan aranyozott kétszárnyú, három méter magas ajtót. Az elégedett hírszerző ravasz cári mosolya. A másik, hájba süllyesztett ázsiai vigyor az éhező kommunizmus áldozatainak szól. És vannak krónikusan mosolytalan diktátorok, mint a fehérnek elég fekete lelkű lyukasjankó.
És ha egyszer is elmosolyodtál e pár sor olvasása közben, már nem volt hiába a napod.
