Az a korábbi ismerősöm, egykori városfelem jut eszembe, aki egyszer felszólított engem és családom írni-olvasni már tudó tagjait, hogy nyilvánosan kérjünk bocsánatot azoktól, akik nem olvasnak. Az ügy előzménye, hogy cikket írt valamelyikünk arról, hogy miket olvas, miért szeret elmélyülni a könyvekben, s mily gyönyört szerez számára a tehetséggel és mesteri tudással megírt szöveg (regény, novella, elbeszélés, vers, szatíra).
Akkor erre megfeleltünk, nem sértően, nem durva lenézéssel, de kellő méltósággal és észérvekkel. A reakció, a várható reakció: az illető törölte Facebook-ismerősei közül családunk azon felét, mely a Facebookot a társadalmi kapcsolatháló fenntartására és építésére fordítja naponta nem kevés órában. Bánatosak voltunk, de valahogyan ennek a barátságnak a kimaradása nem lépett fel égő hiányként. Ja és nem kértünk bocsánatot. Igaz, máskor sem szívesen tesszük. És én – vállalva a népszerűtlenség kockázatát – ostobának, fölöslegesnek és őszintétlennek érzem, amikor népeknek kell (kéne) bocsánatot kérnie más népektől ezért avagy amazért. Minek? A politikai bocsánatkérés erőltetett, nem túl meggyőző, sőt olykor teljességgel fölösleges. A jövő- és kapcsolatépítés szempontjából a bocsánatkérés helyett a jól és tudatosan kialakított álláspont, cselekvéssor a döntő. Abból ítélhető meg igazán a jó szándék, az őszinte maga- és miheztartás.
Na meg az illető a közlekedésbiztonság nagy szakértője is volt egy személyben, amúgy pedig agyaggal dolgozik. Akkor nem jutott eszembe, hogy viszonzásul nekünk pedig azt kellett volna javasolnunk, hogy a gépkocsivezetők, a hivatásosak és az úrvezetők, természetesen járuljanak bocsánatkérésre, mélyen megalázva magukat, küszöb alá görbítve büszkeségüket, mert jogosítvánnyal rendelkeznek, a gépkocsivezetés tudományában való jártasságot hatósági igazolvánnyal képesek legitimálni, azoktól a millióktól esdekelve fölmentést, akik tartós gyaloglásra, krónikus lovaglásra vagy permanens szekerezésre vannak ítélve születésüktől fogva, járni tudásuktól kezdve.
A fenti eszmefuttatást afféle ütközőzónának (golyóálló mellénynek) szántam ahhoz a (szerintem) terméketlen vitához, amely az utazási igazolvány, az oltási kártya bevezetése körül zajlik. Úgy vélekednek magukat demokratáknak, egyenlőségpártinak tartó illetékes férfiak, nők, genderek, testületek, hatóságok, csoportok, hogy amennyiben ilyen igazolványt kibocsátanak – mely tanúsítja, hogy felmutatója, viselője megkapta az összes szükséges oltásokat az európai gyógyszerügynökség által elfogadott vakcinákból –, az egyenlőtlenséget teremt azokkal szemben, akik nem. A beoltott (feudális előjoggal rendelkező) szabadon/szabadabban járhat-kelhet a világban, joga van visszatérni a korábbi életformához, a vírus előtti világérzéshez és szolgáltatásokhoz. Igénybe veheti a saját életét kevesebb korlátozással. Lehessen annak haszonélvezője, jogosultja. Míg a másik, aki saját megfontolásból, hallomásból elsajátított tévtanoktól és esztelenségektől behálózva, oltásellenes prófétáktól, hamis orvosoktól, kuruzslóktól meggyőzve nem megy el oltakozni, nem részesülhet a kedvezményekből. Elnyomottá válik. Kívül reked a privilégiumok és az előjogosultak körén.
Emez utóbbiak az egalitáriánus felfogás hívei. A törvény előtti egyenlőséget, az egyenlő bánásmódhoz és esélyekhez való jogot összemossák azzal, hogy az emberiség egyénekből áll, akik, bármennyire is tagadnánk, mind-mind különböznek egymástól többé vagy kevésbé, láthatóan vagy rejtettebben. Nem volnánk egyformák. Vannak okosak és vannak alacsony IQ-val rendelkezők, vannak szőkék és vörösek, barnák és kopaszok, cselekvők és vannak bambulók, vannak derűlátók és borúra hajlamos kishitűek, vannak kockázatot vállalók és akadnak, akik kényelmesek, gyáván semmit sem vállalnak a rizikófaktorokból. Vannak oltakozók és nem oltakozók. Vannak, akik gondolnak saját és embertársaik egészségére, és vannak, akik önzők és fejüket a homokba dugók, akik tagadják a vírust és a világjárványt, akik a lapos földön akarnak kúszni, hogy elkerüljék az összeesküvés teremtette csapdákat, amelyen ők szerencsére átláttak, felfedeztek, hála éberségüknek, felvilágosult sötétségüknek, elkerülhetik. Az a szerény meglátásom, hogy a fő homokba dugása nem a legjobb védekezési mód: az embernek megtelik a szeme-szája homokkal, kényelmetlenebb, mint a maszk. Köpni, nyelni sem tud, megfullad. Egyfajta élve temetkezés.
Az irigység, a gyalogfantázia és rosszakarat, a vakrandi a féligazságokkal nem jó tanácsadó. A népszerűséghajhászás könnyen a visszájára fordulhat. Modernül szólva: kevesebb lájk olykor több.
Avagy az igazolványt vedd olybá, mint a felekezetet. Van, aki ebbe a templomba jár, van, aki amabba. Több felekezet létezik, amelyet a diktatúrák és az egyneműsítések sem tudtak elnyomni. Az emberek különböznek egymástól, szerencsére. És a különbségek fenntarthatók. Nem kívánatos szétrombolni, hacsak nem rendelkezik az ember nérói vagy diocletianusi hajlamokkal. Magyarán: hagyjuk meg a szabadságot azoknak, akik önként beoltatt(j)ák magukat, akik hosszan akarnak élni, és miért ne… jobban. Hadd legyen erről igazolványuk. A gépkocsihoz, a házassághoz, a házépítéshez is köll.
Máskülönben a sáromberki kisgólyák kikeltek a tojásból. Az anyai szeretet egyformán sugárzik reájuk. Sőt még egy maszkot is felvittek a fészekbe. Ha nem hiszed, nézd meg.
