Egyek a halálban

(Folytatás a július 31-i lapszámunkból)

A vonat begördül Most na Sociba. Idegenvezetőink tudtunkra adják, hogy megemlékező esemény részesei leszünk, így mindenki leszáll. Osztrák-magyar monarchiabeli állomásépület fogad. Még a mellékhelyiség is régi, amolyan guggolós. Az épület falán óriási háromdimenziós térkép jelzi, hol vagyunk. Betévedünk az egyik ajtón. Mintha visszatérnénk az időben. Békebeli váróterembe lépünk, ahol egy asztalnál korabeli ruhában levő utas ül. A jegyárusító ablaka fölött egymásra írt szövegű, többnyelvű tábla. A történelmi mókuskerék emléktáblája. Egy kisebb helyiségben terepasztalon az eddigi vasútvonal legszebb viaduktja. Igen forgalmas lehetett 100 évvel ezelőtt Most na Soci (szó szerinti fordításban: Híd az Isonzón), olasz nevén Santa Lucia állomása, ugyanis a kiépített tolmeini hídfőállás legfontosabb ellátmányi helye volt. Ma szerelvényünk békésen állt az egyik mellékvágányon, annak idején lőszerekkel, géppuskákkal, élelemmel tele vonatok vesztegelhettek... 

Vissza kell térnünk a jelenbe. Buszra ültetnek, majd 10 perces autózás után megérkezünk a település szélére, ahol a házak közötti keskeny ösvény felé irányítanak. Az egyik ház kapujában két  félméteres löveg díszeleg, az udvaron, a hűvös szőlőlugas árnyékában levő asztalnál békésen kávézik az ott lakó család. Izgalommal fotózzuk a fegyvert, hiszen ez az első „élő” találkozásunk a fronttal. Nemsokára feltűnik a második, a szomorúbb: a modrejcei katonatemető.  

A sírkert gondozott. Mellette egy csűr, mezőgazdasági gépek, egyik felén, a kerítés mellett zöldségeságyások. A díszes temetőkapun felirat: Ruhestätte der Helden von St. Luzia – A Santa Lucia-i hősök nyugvóhelye.

A megemlékezők az árnyékba húzódnak. Várni kell, ameddig megérkeznek a hivatalosságok. A táj rabul ejt. Nem messze a temetőtől az Isonzón gátat emeltek, és ma az élénkkék  tóhoz horgászok, vízísportot kedvelők járnak előszeretettel. Mintegy 3 km-re e békés helytől van Tolmin és az a magaslat, amelyről kiváló rálátás nyílik az Isonzó völgyére. Itt kezdődött az első isonzói csata, amely 1915. június 23-ától július 7-ig tartott. Az olasz hadsereg a doberdói fennsíkon, a görzi és a tolmeini hídfőnél indított támadást a monarchia hadereje ellen. Mindhárom helyszínen a túlerővel harcolva sikerült megállítani az olasz alakulatokat. Az első csatában 16.000 olasz és 10.000 monarchiabeli katona esett el. A tolmeini hídfő mind a 12 isonzói csatában jelentős szerepet játszott, így a környéken ennél jóval több volt mindkét hadsereg vesztesége. A sírkertben a tolmini hídfő védelmében és a caporettói áttörés során meginduló osztrák-magyar és német ellentámadásban elesett hősök nyugszanak. A Bucenica, a Mengore és a Cveta magaslatok voltak a tolmini hídfőállás, illetve az áttörés kiindulópontjai. Az 1564 katona mintegy egyharmada (230) Győr, Losonc, Szatmár, Szabadka, Trencsén és Ungvár környékéről került a frontra. 256 nem megállapítható honosságú halott osztrák-magyar és 618 ismeretlen katona, ezek közül is nagyobb számban lehettek még magyarok. Mellettük bizonyítottan 10 német, 7 orosz hadifogoly és egy olasz katona is nyugszik a temetőben. Az első ide temetett katona 1915. június 15-én halt meg, az Abaúj-Torna vármegyei Takács József gyalogos volt, míg az utolsó Molnár Sándor főtüzér, aki a Háromszék vármegyei Nagyajtáról származott, őt 1917. november 10-én temették el. A két háború között az olasz hatóságok átalakították a temetőt, eltávolították a feliratos kereszteket és síremlékeket, a sírhantokat elsimították. 

„Közben [1915.] május 23-án Olaszország is megüzente hűtlenül a háborút Ausztria-Magyarországnak, miután a nagy Entente-nek sikerült őt kiugratni a hármas szövetségből, hogy hátba támadhassa szövetségeseit, Németországot is. Könnyű volt Katót táncra lendíteni, mikor Olaszországnak az ősrégi gyűlölt ellenséggel, Ausztriával szemben évszázados területi követelései voltak. Dél-Tirol, Görz, az Isztriai-félsziget és a Mare Nostro, az Adria. Sok-sok ártatlan vérébe is került Olaszországnak Antonio Salandra olasz miniszterelnök álma, és noha a háború végével ezeket a területeket a Párizs környéki békediktátumok oda is ítélték neki, de a második világháború után mindezt elveszítette, a nagy áldozat tehát hiábavaló volt, minden odaveszett.”(Részlet dr. Szojka Kornél emlékirataiból – megjelent a nagyhaboru.blog.hu oldalon.)

Közben csendben előkerülnek a hivatalos koszorúk. Díszőrséget Magyarország részéről a hagyo-

mányőrzők korabeli, míg a szlovénok képviseletében a mai katonai egyenruhában álltak. 

A felszólalók sorát Uroš Brežan, Tolmin polgármestere nyitotta, aki kiemelte, az első világháború tanulsága az, hogy milyen fontos a nemzetek közötti béke, tolerancia, a kölcsönös tisztelet, amit ma sem könnyű elérni, de csak az erre alapuló  viszony jelentheti a haladást, az értékeket, amelyre a jövőt építhetjük. Majd megígérte, gondozzák a világháborús emlékeket és azon lesznek, hogy ezek a világörökség részeként felkerüljenek az UNESCO védett műemlékek listájára. 

Dr. Milan Brglez, a szlovén Nemzetgyűlés elnöke beszédében kiemelte, hogy „az isonzói front az Alpoktól az Adriáig dicstelenül íródott be a történelembe, mint a legnagyobb hegyvidéki harcszíntér az emberiség történelmében. Az első világháború fájó fejezeteként örökké beleívódott a tájba, az itt lakók emlékezetébe.  Kitörölhetetlen nyomot hagyott mindenkiben ez a front, legyen bármennyire távol is ettől. Ezen frontvonal mentén az akkori hazájukat, az Osztrák–Magyar Monarchiát elsősorban magyar katonák védték, akik számos szlovén ifjúval és férfival, más nemzet katonáival együtt ezeken a csatatereken leltek végső nyugalomra, maguk mögött űrt, szomorúságot hagyva. Ma a Béke ösvénye köti össze az emlékhelyeket, amelyek arra figyelmeztetnek bennünket, meg kell tegyünk mindent azért, hogy az emberiség történelmének ily sötét fejezetei sohase ismétlődjenek meg. Lassan ugyan, de elkezdnek begyógyulni a történelmi sebek, és ez bizonyítja azt is, hogy felül lehet kerekedni a történelmi gyűlölködésen. Az egykori szenvedések és a gyűlölet frontvonala ma a béke, a megbocsátás és a barátság útvonalává válhat” – mondta az elnök, majd hozzátette: a Béke ösvényét az UNESCO világörökség-listájára jelölték.  „Legyen könnyű nekik a szlovén föld, dicsőség nekik!” – zárta beszédét a házelnök. 

Valaki a megemlékezők közül közben halkan megjegyzi: milyen is a történelem fintora? Magyarországi, erdélyi katonák szálltak hadba az Osztrák-Magyar Monarchiát megvédeni az olaszok ellen, akik szintén területi követelések miatt törtek be az egykori határon. Több ezer áldozat volt mindkét fél részéről, s végül a föld, amiért vérüket ontották, egy harmadik nemzeté lett. Ha ezt ők ma látnák... 

A suttogó történelmi vitát protokolltaps, majd dr. Kövér László, a magyar Országgyűlés elnökének beszéde szakította meg. 

A magyar házelnök többek között elmondta: „az első világháborúban összesen 37 millióan vesztették életüket, közöttük több mint 600.000 magyar katona, közülük pedig 40.000-en a mai Szlovénia területén estek el, 200-an a modrejcei temetőben leltek örök nyugalmat. Az utókor számára minden háborús emberélet-áldozat ok a főhajtásra, az emlékezésre és a tanulságok levonására. Az első világháborús csatatereken nemcsak az európai nemzetek szülöttei –  apák, fiúk, férjek vagy testvérek – vesztették életüket, hanem Európa is elveszítette az önrendelkezés jogát, azaz azt a lehetőséget, hogy kontinensünk sorsáról ténylegesen ne Európán kívüli erők és érdekek, hanem az európai nemzeteket és azok legitim államai dönthessenek. Az első világháborúnak katonai értelemben voltak győztesei és vesztesei, de történelmi értelemben mindenki vesztesnek bizonyult, hiszen az európaiak ekkor veszítették el tulajdonképpen Európát. Az első világháborúnak ez volt a legsúlyosabb következménye.  (...) Az első világháború árnyéka rávetült az egész XX. századra. Az 1914-ben kitört háború volt az első globális háború, amelyet a korabeli propaganda cinikusan úgy nevezett, hogy a háború, amely véget vet minden háborúnak. Egy évszázad távlatából tudjuk, hogy az első világháború nem vetett véget az öldöklésnek, hanem ellenkezőleg, utat nyitott egy újabb pusztító világégésnek, mert a háború végén olyan békét alkottak, amely a valóságban éppen a tartós békét lehetetlenítette el.  Tudjuk, hogy a két totalitárius diktatúra, a bolsevizmus és a nácizmus az első világháború szörnyszülöttei, amelyek a XX. században felmérhetetlen anyagi és szellemi kárt okoztak Európának. Azt is tudjuk már, hogy ezen szörnyszülöttek világra jöttének következményeiként alakult ki a második világháború után a kétpólusú világrend, amely évtizedekre megszilárdította az Európán kívüli erőket és az érdekek uralmát Európában. A kontinensünk egy részét tengerentúli érdekek alá vonta, másik részét pedig alávetette és kiszolgáltatta a keleti elnyomásnak. (...). Ne hagyjuk senkinek, semmilyen erőnek,  hogy az európai embereket az európai emberek érdekei ellen fordítsa. Ha az Európai Uniót a jövőben azzá tudjuk tenni, aminek alapítói annak idején megálmodták, azaz egyenrangú embereknek a keresztény civilizáció alapjain felépülő demokratikus együttműködési keretévé, akkor ezáltal a legnagyobb elégtételt tudjuk nyújtani az első világháborúban elesett minden embernek, és reményt adhatunk az utánunk következő generációk számára, hogy kontinensünk az európai emberek otthona maradhat.” 

„Az első világháborús európai önpusztítás egyik legvéresebb csataterén, az Isonzó völgyében nyugodjanak békében a hazájuk szolgálatában hőssé vált katonák, emlékük minden nemzetben éltesse a megbékélés és az egymásrautaltság gondolatát” – mondta többek között Kövér László. 

A hivatalos felszólalásokat követően a házelnökök egy-egy szál fehér rózsát helyeztek el  a temető északnyugati sarkában álló, a császári és királyi 86. szabadkai gyalogezred hadnagya, szepesófalui  Hollósi Károly magyar feliratú sírjához.  

Az eseményt rövid szlovén és magyar katolikus mise zárta. A megemlékezést követően Kövér László küldöttségével együtt megtekintette a Sveta Gora hegy oldalán a magyar emlékmű számára kijelölt helyet. Az Isonzó Expressz folytatta útját Görz, azaz Nova Gorica–Gorizia felé... Hogy miért az utóbbi kettős névhasználat, az kiderül a következő részekből. 

(Folytatjuk)