Valamiért, aminek okát nem tudom megmagyarázni, vagy nem kívánom az eredőket napvilágra hozni, szeretek olyan üzletekben vásárolni, amelyekben magyarul is szólnak a vevőkörhöz. A bejáratotthoz és az alkalmihoz. Ilyen például a környékünkön az utóbbi harminc évben felmagzott kenyérboltok, pékségek egyike. Meg nem nevezem, csupán annyit árulok el, hogy cégneve úgy végződik, mint az ukrán családnevek legtöbbje.
Én, kisebbségi, hiszen a vásárlók közt én nyugdíjas kisebbséginek számítok az aktív keresők és nyugdíjasokat eltartók varázsos nyüsletésében, beállok a sorba, hogy megvegyem és magyar ajkúságomhoz illesszem a honi acélos búzából készült mindennapinkat. Én ugyanis még nem vezettem ki/el életemből a péksüteményt. A bolt tele, hétvége közeleg, mindenki eszeveszetten bevásárol, még mindig nagy a kishitűség a szombat-vasárnapi boltnyitások terén.
A kártyaolvasó – mert az is van már, lassan több, mint könyvolvasó, de nem baj, egyszerűbb a fizetés, igaz, sérülékenyebb a rendszer, mint azelőtt a szocialista volt – elromlik, a sor felgyűrűzik, a lét megfeszül, ideg pengő cimbalommá lenne, a kiszolgálás dadog, bakizik, újrázva neki-nekilódul, mozgása töredezetté válik.
Végre e sorok írója kerül a PULT elé. Kisasszony – kereskedelmi alkalmazott, fiatal és életerős, feltételezésem szerint hun-székely ivadék – fáradtságra panaszkodik a vele szemben hors concours, soron kívül álló jó ismerősének, aki mindjárt a Béres cseppek előnyeit ecseteli bő példatárral elegyítve. (Szó sincs a „kérdezze meg orvosát, gyógyszerészét” kezdetű elhadart tilalom figyelembevételéről.)
Szóhoz sem jutnék, udvariasan várakozó álláspontra helyezkedem, pihenj-állásban, ahogy a katonáéknál szokás eligazításkor. Rám szól a hölgyike: tessék kérni! És közben folytatja a magyar gyógyszerkutatás oly sokat szenvedett mártírjának készítményéről szóló dicshimnuszt a kültaggal.
– Megvárom, míg befejezi a hölgy az orvosi tanácsadást – felelem.
– Zavarja? – kérdi őszinte megdöbbenéssel. Úgy tűnik, soha nem hallott a Szabad Európát zavaró rádiók hallást károsító buzgalmáról.
– Igen – vallom be –, nagyon.
Más ember – pardon, eladó – ilyenkor valami bocsánatkérés-félét elrebeg alig hallhatóan, és visszatér munkaköri leírásában szereplő tevékenységéhez.
Miközben leemeli a polcról a korpás kenyeret, és rutinos mozdulattal betolja a szeletelőgép zajos kései közé, mégis válaszra méltat. – Tudja, én multilateral dezvoltat1 vagyok, értésemre adva, hogy ő is hallott a ceauseşcui korszak kedvenc országjelzőjéről. Magára vonatkoztatja szerényen, de öntudatosan.
– Ami magyarul – én sem akarva adósa maradni a tanyasi béresmancinak – annyit tesz, mint sokoldalúan szemtelen.
Csomagolok, kifelé megyek, és még hallom, amint a vevők között átzokog bizalmasához. – Na látod, drágám, erről beszéltem, ezért akarom itthagyni a boltot.
Aki korpás kenyerek közé keveredik, megeszik az idegeit a vásárlók.
Bizonyára gyógyügynöknek készül vagy ki tudja, vásárlónak...
1 Sokoldalúan fejlett
