A Kolozsvári Állami Levéltárban bukkantam az alábbi, szerintem még nem közölt Mentovich-levélre.
Éppen öt éve, hogy Fall B. Levente a Népújság 2006. december 13-i számában történelmi és irodalmi szempontból alapos és értékes tanulmányt közölt Mentovich Ferencről.
E sorok írója ahhoz a cikkhez csak egy parányi fűszert tud hozzátenni. A Kolozsvári Állami Levéltárban bukkantam az alábbi, szerintem még nem közölt Mentovich-levélre. A román levéltárakban minden okirat mellett van egy használati lap (foaie de folosire), ezen fel kell tüntetni a dokumentumot kutatók nevét. Természetesen ez csak azóta van, amióta a dokumentum kutatható, és az Állami Levéltárba került, tehát 1945 előtt mások azért olvashatták, például Kelemen Lajos. Biztosan tehát csak azt állíthatom, hogy az alábbi Mentovich-levelet az utóbbi 50 évben nem olvasták. A levél Mentovich tollából irodalmi alkotássá válik. Belőle megtudhatjuk, hogy jól beszélt románul, és bizony egy kicsit cinikusan kezelték a románok marosvásárhelyi jelenlétét.
„Báró Kemény Jánosnak, Detrehem
Mvásárhely, 1860 10/1.
Kedves Báróm!
Tegnap estve felé unalmamban elindultam népesebb utcáink egyikén sétálni, a sűrű néptömegből egyenesen nekem tart egy román ki egy levelet tartván előmbe, tiszta latinsággal így szólít meg: »ujte domnule kártyá császta si verog dupa indreptare« a levelére pillantok s csodák csodája a levél épen nekem szól. Nem regénybe illő történetesség?! Felbontom azt s amint olvasni kezdem, tudtára adom a devalválódott patríciusnak, hogy a levélben pénz is van, még pedig 40 új forint, a szerencséje Kedves Báróm, hogy nem azon czigánytól küldte levelét, ki egykoron mákot vitt volt a szolgabírónak – mert ezen kérdésemre így felelhetett volna: jó, hogy a levélben meg van a 40 forint, mert a zsebemből elvesztettem. A mi patríciusunk nem így felelt, hanem elővette zsebéből a pecsétes levelet, s nekem átadta azt – ki nyomban felkerestem vele Bodolát és szerencsésen átadtam neki, ki azt üzeni, hogy vasárnap estére okvetlenül Detrehembe lesz.
Hogy ez a szegény ember üres kézzel ne menjen haza küldök tőle két példányt a »Marosvásárhelyi Füzetekből« egyiket magának Kedves Báróm, kit rendkívül vágyom előfizetőnk közé sorozhatni, a másikat Ugron Sándornak azon kérelemmel szíveskedjék azt kezébe juttatni.
Kedves Barátom tisztelő, szerető barátja Mentovich”
Az első dolog az, hogy eleinte úgy gondoltam, rosszul olvasom, mert ilyen település, hogy Detrehem, nincs is! De szerencsére jól olvastam ki a település nevét, mert Szilágysomlyótól délnyugatra, Szilágynagyfalu és Halmosd közt fekvő település Szilágy megyében. Keszeg Vilmos néprajztudóstól megtudhatjuk a helység történetét is:
„A névadó települések, Alsó- és Felsődetrehem nevét Orbán Balázs a pápai dézsmák 1332–1335-ből származó jegyzékében találta meg, Tetruch formában. A tordai Ferenc-rendi szerzetesek Mindszent néven emlékeztek meg a településekről, s feljegyezték, hogy kizárólagosan magyar ajkú lakossággal rendelkeztek. Felsődetrehemben virágzó unitárius egyház működött az 1500-as évek második felében, az 1700-as években pedig római katolikus templom állt a faluban. Lovas Sándor tudomása szerint Felsődetrehem korábbi neve Mindszent, Alsódetrehemé pedig Detre volt. 1368-ban Detre Gerendi Miklós tulajdonába került. 1468-ban Mátyás király Pykre Andrásnak adományozta. A 16. század során a vidéken magyar családok (Véres János és Benedek, Ketsefi Mihály, Nádasdi Tamás, Bornemissza János, Szemere Sebestyén, Kornis Gáspár) birtokai terültek el. 1610-ben Báthory Gábor fejedelem a harcok következtében elnéptelenedett vidéket (Gyéres, Oláhtóhát, Detre, Oláhszentjakab, Mindszent, Kók, Beölk) 55 nemesi rangra emelt testőrének adományozta. Detre és Mindszent lakói e nemesi családok és a 17. században betelepült román pásztorcsaládok leszármazottai. A 18. században az ortodox vallás terjedésével Mezőség-szerte elszaporodtak a vallás templomai. A kisebbségbe került magyar lakosság is e vallást kezdte követni. Ekkor került sor a két Detrehem magyar lakosságának elrománosodására. Nevük még emlékeztet hajdani magyar voltukra (Sárosi, Németi, Szegedi, Nagy, Tót, Sütő, Szűcs, Szentpáli).”
Most térjek vissza a Mentovich-levélre. Először is Mentovich román vidéken született és így már gyermekkorától jól tudhatott románul. (Mentovich Ferenc 1819. április 19-én született Nagydebreken, amely közel van Déshez.) Ifjúkorában ő is néhány évet Alsógáldon volt, a Kemény-kastélyban, akárcsak Bolyai Farkas. Alsógáld már akkor többségi román ajkú volt. Igyekezett tehát, hogy Detrehembe is juttasson néhány magyar irodalmi csemegét, nevezetesen az általa szerkesztett Marosvásárhelyi Füzetekből.
Másfelől azért elgondolkozató kifejezés, hogy a román futárt „devalválódott patríciusnak” nevezi. Ez egyértelműen arra utal, hogy a románságot elértéktelenedett római polgárnak tartja!
„A patríciusok az ókori Róma elit kasztja. A kései Római Birodalomban a patríciusi rangot magas rangú vezetőknek adományozták. A 12. századtól kezdve Nyugat-Európában a középkori városi vezető réteg. A magyarországi patríciusok német földről érkeztek a 14. században, akik pár generáció alatt elszegényedtek vagy beolvadtak a nemesek közé. A patrícius szó a latin patres (jelentése atyák) szóból származik.” http://hu.wikipedia.org/wiki/Patricius
Szóval ez elgondolkoztató! Mi most vitatkozunk a román sorstársainkkal, ha ők magukat a rómaiak leszármazottjainak mondják. De láthattuk, láthatjuk, hogy a Bolyaiak, Mentovich Ferenc igenis azoknak tartották a románokat. Csak akkor még nem gondolták, hogy történelemi hatalomváltásra készülnek. Pedig benne volt a levegőben…
IRODALOM
1. Az Erdélyi Orsz. Múzeum Könyvtára, B. Kemény Pál cs. levéltára. Jelenleg Kolozsvári Állami Levéltár, Fond familial Kemény Pál de Magyargyerőmonostor, din Mereşti, Nr. 419.
2. Keszeg Vilmos: XX. századi betelepítések (Detrehemtelep), Kisebbségkutatás, 2006, 2. szám, http://www.hhrf.org/kisebbsegkutatas/kk_2006_02/cikk.php?id=1373
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb
felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt:
Adatvédelmi
tájékoztató
