Egy különleges radnóti kirándulásról (I.)

A marosvásárhelyi e-Népújság 2023. június 16-i számában olvastam Szer Pálosy Piroska tudósítását a radnóti kastély sorsának újabb, elszomorító fordulatáról. A szöveg és a mellékelt képek híven tükrözik azt a folyamatot, melynek révén az erdélyi fejedelmek egykori, még 1990 táján is lakott rezidenciája részben fedetlen rommá, közigazgatásunk és örökségvédelmünk krónikus tehetetlenségének újabb, sokadik emlékművévé változott.

A történet egyszerű: az együttes 1989 után megszűnt mezőgazdasági líceumként érte meg a változásokat, 2003-ban elkezdődött a jogi huzavona visszaszolgáltatásáról az Erdélyi Római Katolikus Státus javára. Ez a folyamat fejeződött be, miután lépcsőzetesen haladva a kötelező hazai és nemzetközi törvénykezési fórumokon, egészen a strasbourgi Emberjogi Bíróságig, elutasították a visszaszolgáltatást, a tulajdonos intézmény névváltoztatására hivatkozva. A folyamat végén a kastély végérvényesen visszakerült előbbi tulajdonosához, az államhoz, s csak reménykedhetünk abban, hogy – amennyiben megéri – valamikor a sorsa iránt esetleg némi érdeklődést tanúsító Radnót városáé is lehet … 

Ezeken a tényeken nem változtathatunk, de a huzavona katasztrofális következményeivel kapcsolatban talán nem érdektelen felidézni az előbb összefoglalt folyamat egy 2012-es mozzanatát. Akkor hirtelen újra kellett fedni a kastély két saroktornyát. Ma – a bevezetőben idézett íráshoz csatolt képekből kiviláglóan – a kastélynak legalább két szárnyán megint hiányzik a fedél. Ahogy látom, éppen II. Rákóczi György és I. Apafi Mihály fejedelmek egykori audienciás háza és ebédlője fölött!

Radnót kastélyát és a hozzá tartozó jelentős Maros menti földbirtokot, küküllővári és teremi birtokaival együtt a bethleni Bethlen családnak egy méltatlan tagja, gróf Bethlen Márk 1885-ben adósságait kiegyenlítendő kényszerült elidegeníteni. Gróf Haller Jenőtől került a radnóti birtok az Erdélyi Római Katolikus Státus tulajdonába. A Státusnak jelentős jövedelmet biztosító, mintegy 5144 holdas szántó- és erdőbirtok ebben a minőségében érte meg az impériumváltást követő földreformot, aminek következtében 454 holdra csökkent a birtoka. 1934-ben a Státus mintagazdaságot és erdélyi gazdák számára fenntartott mezőgazdasági továbbképzőt létesített a kastélyban. A birtokot – a rajta álló épületekkel együtt – a II. világháború után a szocialista berendezkedés juttatta állami tulajdonba.

A kastélyból mezőgazdasági iskola és továbbképző, majd kutatóállomás, végül pedig mezőgazdasági líceum lett; mutatós, késő barokk stílusú kapuépületét pedig az 1944. szept. 17. – okt. 6. között vívott marosorbói csata emlékmúzeumává alakították, de fenntartói nem sokkal a felavatása után pusztulni hagyták – ma szánalmas, fedetlen rom.

Ezt a kastélyt igényelte vissza a Gyulafehérvári Római Katolikus Főegyházmegye 2003-ban, s a per alatt álló ingatlan rendezetlen birtokviszonyai közepette a főegyházmegye egyedül, „birtokon kívülről” törekedett a szocializmus évtizedeiben lelakott, a „birtokon belülinek” számító városi, illetve az állami hatóságok által magára hagyott, rohamosan porladó épületegyüttes, az erdélyi fejedelmek egykori kastélyának az őrzésére és védelmére.

2012. március 18-án egy ellenőrizetlenül kiterjedt tarlótűz következtében lángra kapott és leégett a kastély délkeleti oldalán álló két saroktorony fedele. Helyi és környékbeli tűzoltók viszonylag gyors beavatkozásának volt csupán köszönhető, hogy sikerült megállítani a lángokat, így tulajdonképpen csak a zsindellyel héjazott fedélszerkezet és az emeleti helyiségek födémei, az ablak- és ajtókeretei váltak a lángok martalékává. A gyakorlatilag még városi/állami tulajdonban található felbecsülhetetlen értékű műemlékegyüttes immár a hatóságok tudtával ismét csak a Főegyházmegyei Művészeti Bizottságnak (EMÜB) a közbelépésére várt.

Ma sincs mit hozzátennem a kolozsvári Szabadság munkatársának, Zay Évának adott, március 23-án megjelent s a tűzeset hírét kommentáló interjúban megfogalmazott véleményemhez:

„Egy ilyen teljesen váratlanul jött rombolás lavinát indíthat el. Nagyon gyorsan kellene lépni, hogy legalább szükségfedél készüljön, amivel ideig-óráig még késleltetni lehetne a romosodást. 

A két bástya teljesen leégett fedélszerkezete bizonyítja, hogy mekkora károkat okoztak nálunk a visszaszolgáltatásokkal kapcsolatos rendelkezések bürokratikus ellentmondásai. Ez az épület lakható volt a visszaszolgáltatási eljárás megindulásáig, iskola és bentlakás működött benne. A kiürítése nem jelentette a helyzet tisztázását. Amennyire én tudom, a pereskedés tíz éve húzódik valamilyen, a telken a szocializmus éveiben emelt épület miatt. A kastélyt a Római Katolikus Státus őrizteti ugyan, de a telek – amennyire én tudom – még per alatt áll. 

Elgondolhatja, hogy államunk és törvényhozása most szemét forgatva az egyházra fogja hárítani a helyreállítást, mondván, hogy tehetetlen a hatályos törvényekkel szemben. Én nem vagyok jogász, így csak laikusként tűnődöm el azon, hogy vajon az egyház felelős-e azért, hogy annak idején „előre megfontoltan” megsemmisítették az általa működtetett mintagazdaságot, ami parasztgazdákat oktató mezőgazdasági iskoláját és épületeit is eltartotta, azért, hogy több mint hatvan éven át rongálták akarva-akaratlanul az épületet, alakítgatták és lelakták, műemléki státusával szemernyit sem törődve, a kilencvenes évek elején még valamilyen kisüzemet is beleköltöztettek, végül kiürítették? Azért, hogy kibontottak, elvittek és szétvertek mindent, ami még használható lett volna? Azért, hogy sehol az országban nem tartják be a tarlóégetésre vonatkozó, hatályos törvényes tilalmat, hogy a hatóságok, ahelyett, hogy az elképesztő nagyságrendű károkat okozó tarlóégetőkkel foglalkoznának, pereskednek az annak idején kisemmizett tulajdonossal valamilyen általuk emelt, a műemléki környezetet zavaró építmény miatt? 

Maga sem jogász, akárcsak én, hogyan vélekedik erről a helyzetről? Szaladjon-e az egyház most külföldi segélyek után? Mondjon-e le a hivatásából adódó, nem kis pénzbe kerülő szociális feladatok betöltéséről? Vagy esetleg mégis megtörténhet, hogy az az állam, amely adóinknak oly nagyvonalú adminisztrátora, talál esetleg valamilyen jogi megoldást és némi aprópénzt arra, hogy ezt a közép-európai szinten jóformán egyedülálló reneszánsz kastélyt, az Erdélyi Fejedelemség még így is legépebb, esztétikailag, de tudományos szempontból is felbecsülhetetlen értékű emlékét megmentse? 

Nagyon szeretném, ha találna, s úgy vélem, hogy szavazópolgárként és adófizetőként szót is emelhetek saját és európai múltunk emlékeinek a sorsával kapcsolatban. Balsejtelmek gyötörnek mégis, mert látom, hogy a kastélyról leválasztott 18. századi kapuépület, az ún. Kígyós ház, amely tudtommal állami kezelésben van, milyen katasztrófális állapotban van. Azt mondhatnám, hogy az a hatóság, amelyik képes éveken keresztül perlekedni egy parazita építményért, pusztulni hagyja a birtokában levő műemlék épületet.” 

* * *

(Folytatjuk)

Kovács András művészettörténész