Egy gyermekszínész emlékei a marosvásárhelyi Székely Színházról

(VI. rész)

Az egyik legismertebb epizodista Varga Jóska bácsi volt. Népszerűségét nemcsak az növelte, hogy legtöbbször rokonszenves személyek bőrébe kellett bújnia, hanem az is, hogy sokkal többet járt-kelt a marosvásárhelyiek között, mint legtöbb akkori színésztársa. A lehető legtermészetesebben viselkedett, így ő volt az úgynevezett „közülünk való ember”, akit látva bárki azt gondolhatta, ő maga is helytállhatna a világot jelentő deszkákon. A kor követelményeinek az ilyenfajta hozzáállás igencsak megfelelt, de szó sincs arról, hogy erre Jóska bácsi rájátszott volna. Ő úgy volt hétköznapi ember, ahogy a színpadra lépés pillanatában is láttuk tőle, ott is otthonosan mozgott. A legnagyobb legendák közelében sem nyomasztotta semmilyen kisebbrendűségi érzés. Nem éppen daliás alakja annyira természetesen simult a színpadi képbe, amint azt a mindenkori rendező megkívánta. Ha együtt szerepeltünk, soha nem mulasztotta el a színpadra lépés előtt felhívni a figyelmemet, hogy ne figyeljek a publikumra (így mondta): mintha ott sem lenne, te csak a játékodra és a szövegedre figyelj! Ezek voltak az ő mindenkori „rendezői utasításai”, máig nem koptak ki emlékeim közül. Voltak aztán alkalmak, amikor sikeres fellépésünk után cukorkával kedveskedett és megdicsért, ez pedig mindig őszinte gesztus volt.

Ezekről az utasításokról jut eszembe Izsó Johanna (Panni) is. A már említett súgó, Patty néni lánya, gyakran foglalkoztatott színésznő volt, eleinte jelentősebb szerepeket kapott, de az ötvenes évek második felében többnyire mellékszereplőként lépett színpadra. A színfalak mögött gyakran elmagyarázta nekünk, gyerekszereplőknek, hogy ne menjünk jelenetünk végeztével civilben szünetben  a nézők közé. Felhívta a figyelmünket, hogy ezzel megtörjük az előadás egészének varázsát, ha a néző felismeri a percekkel előbb még a színpadon mozgó szereplőt. Tisztában volt azzal, hogy az olcsó népszerűség és gyermeki kivagyiság ott munkál bennünk, éppen ezért igyekezett visszafogni bennünket az ilyen viselkedéstől. Persze nem minden alkalommal tudtunk ellenállni a fontoskodásnak, és feltűnően jelentünk meg a szünetben a Kultúrpalota előcsarnokában, hogy learathassuk iskolatársaink és szüleik irigykedő vagy dicsérő pillantásait-szavait. Gyermekek voltunk!

Kedvenceink közé tartozott Szabó Lajika. Nem a Színművészeti Akadémia későbbi rektoráról, Szabó Lajosról szólok, természetesen. Lajika díszletezőként kezdte pályafutását a színházban, de Szabó Ernő korán megsejtette benne a tehetséget, és szinte kényszerrel elvégeztette vele a színművészeti egyetemet. Ernő bácsi megsejtését sokszorosan igazolta Lajika, aki Temesváron és Nagyváradon futott be jelentős, sikerekkel övezett színészi pályát. Nem felejthetem elmondani, hogy temesvári egyetemi éveim alatt (a hatvanas években) milyen sokat segített beilleszkedni a bánsági nagyváros művészeti életébe. Színésztársaival, az egyetemi tanárokkal együtt, az összetartó magyar kisközösség emberi értékeit erősítették bennem. Otthonában, testvérbátyámmal együtt, mindig szívesen látott vendégek voltunk.

A mindenkori statiszták közé sorolták Lőrinczi Icát. Érdemtelenül keveset foglalkoztatták, persze ezt nem tisztem megítélni, de tartom azt a véleményemet, hogy sokkal többet tudott annál, mintsem hogy örök epizódszereplőként skatulyázzák be. Persze alkalmanként kapott lehetőséget jelentősebb szerepekben is fellépni, de bennem ott maradt a hiányérzet. Jellemző, hogy a hatvanas években a kritika is „felfedezte”, amikor több komoly alakítással igazolta képes-ségeit.

No és persze, egészen más léptékkel, Bedő Ferenc, minden színházi ember „Ferikéje”. Az alapító tagok egyikeként együtt „született” a színházzal, amelyet elmúlásáig kutyahűséggel szolgált. Nem véletlenül használom ezt a jelzőt, hiszen ő valóban úgy szolgálta imádott közösségi intézményét, ahogy csak az ebek szokták. Megelégedett a dicséret parányi morzsájával is, csak ismerjék el: nélküle nem az volna a Székely Színház, amivé „cseperedett”. És igazat kell adnom emlékének: olyan erővel ragaszkodott a színházhoz, hogy mikor felajánlottak egy valamivel jobb anyagi lehetőséggel kecsegtető, de adminisztratív-műszaki munkakört, inkább maradt a művészek között. Számára létkérdés volt, nem csak egyszerű választás, hogy a színművészek közé sorolhatta magát. Eltűrte, sokszor zokszó nélkül, a vaskosabb tréfákat, és bizony voltak olyan helyzetek is, amikor társai ugratásának céltáblája volt. Fedje homály a helyzeteket és neveket, bár magam is őrzök olyan jeleneteket, amikor nehezen lehetett jópofának nevezni az adott történéseket. Bőven beérte azzal, hogy neve a színlapon nem a népség-katonaság gyűjtőfogalomban, hanem tételesen kiírva szerepelt.

Olvasóim elnézését kérem, hogy keveset vagy egyáltalán nem szólok azokról a színművészekről, akik a Székely Színház hőskorának működtetői voltak ugyan, de a későbbi években emelkedtek ki társaik közül. Persze ez sem teljesen ment fel engem attól a kötelességtől, hogy megemlékezzem Lohinszky Lorándról, Mende Gabyról, Tarr Lászlóról, akik már az ötvenes években is markáns, meghatározó szereplői voltak a színháznak. Egyetlen okot tudok felhozni mentségemre: velük nagyon ritkán szerepeltem közös előadásokon, valamiért mindig úgy adódott, hogy ritkábban találkoztunk. Még ez sem fedi teljesen az igazságot, hiszen Lohinszky mesterrel, a későbbi nagyszerű tanárral és csodálatos színésszel együtt szerepeltünk A néma leventében, a Budai Nagy Antalban is. Ugyancsak ezekben a darabokban fellépett Mende Gaby (Mátyás feleségének, Beatrixnak a szerepében – A néma levente) és Tarr László is (Kardos Jákob a Budai Nagy Antalban: a második felvonás elején én magam segítem egy tuskóra leülni a bekötött, „véres fejű” román parasztot). Amilyen örömmel láttam a későbbi évtizedekben is színpadon mind Lohinszky Lorándot, mind Mende Gabyt, annyira hiányoltam Tarr László szereplését élete utolsó harmadában. Ugyanakkor számomra megtisztelő volt, hogy nyugdíjba vonulása után akár az utcán is megszólított Lohinszky mester, és érdeklődött felőlem, kíváncsi volt a  véleményemre a színházról, az előadásokról. Fájdalom, már Ő sincs közöttünk.

Szólnom illik viszont Kőszegi Margitról, aki meghatározó alakja volt a Székely Színháznak. Bár férje, Borovszky Oszkár kapcsán néhány szót szóltam Róla, hozzá kell tennem, hogy Oszkár bácsi halála után is hosszú évekig ragadtatta tapsra Marosvásárhely közönségét. Alakításaiban pontos, vérbő, szenvedélyes volt. Elhantolásakor a marosvásárhelyi református temetőben sírva szavalta egykori tanítványa, Boér Feri Reményik Sándor gyönyörű versét: Halotti beszéd a hulló leveleknek.

Várady Rudolfról maradandó emlékem a sokáig és nagy sikerrel játszott Caragiale-darab, Az elveszett levél előadásából maradt. Bár ebben a komédiában nem szerepeltem, emlékszem, milyen gyakran láttam színházi jelmezben, az öltözőben vagy a társalgóban ülve nagy kártyacsaták résztvevőjeként Rudi bácsit. Mivel akkoriban a színpad alatti pincében laktunk, bennem ez a kép rögzült Róla, valamint ez a – ki tudja miért és honnan eredő – mondása: amikor a kártyajátékban szorult helyzetbe került, folyton azt mondogatta: „csikorgatod”!

A többi, akkoriban induló fiatal színészről pedig (a teljeség igénye nélkül: Sinka Ká-roly, Fábián Ferenc, Ferenczy István, Mózes Erzsébet, Makra Lajos, Tóth Tamás, Szamosi Kornélia, Ferenczy Csongor, Székely Anna, Illyés Kinga, Borbáth Ottilia, Farkas Ibolya, Magyari Gergely, Gyarmati István) annyit szeretnék megjegyezni, hogy mivel Marosvásárhelyen végezték felső iskolai tanulmányaikat, óhatatlanul magukkal vitték állomáshelyeikre a Székely Színház legszebb hagyományait. Alkalmunk volt látni-hallani őket a következő évtizedekben, és mindannyiszor emlékeztettek azokra a daliás időkre, amelyeket oly sokszor idézek ezekben a sorokban.

Még ebben is kivételt kell tennem: Illyés Kingáról van szó, akit még főiskolai hallgató korában láttam először nagyszínpadon, Friedrich Wolf Mamlock professzor című drámájában. Lenyűgöző volt a címszereplő (Kovács György) lányát alakító Kinga. Olyan átéléssel játszotta szerepét, olyan megrázó volt a történet maga is, hogy örökre beírta magát a Székely Színház nagykönyvébe. Későbbi szereplései, sajnos, egyre ritkábban tették lehetővé, hogy kibontakozzon a társulatban, de ennek az lett a legértékesebb hozadéka, hogy egyéni előadóként csodálatos pályát futhatott be. Mind a magyar és székely hagyományok ápolásában, mind az egész világot bejáró szavalatai, énekszámai révén, mind pedig az önálló estként előadott, önmaga testi és lelki erejének végső megfeszítésével színpadra állított monodrámái felejthetetlen emlékek számomra, és biztos vagyok benne, hogy amennyiben súlyos betegsége nem akadályozta volna, még ma is alkotóereje teljében dolgozna tovább, művészi hitvallásának megfelelően. Gyerekkoromból, fiatalkoromból jól emlékszem arra is, hogy az őt akkor többek között oktató Kovács György azonnal felismerte tehetségét: számomra akkor meglepő módon gyakran láttam őket együtt sétálni Vásárhely főterén vagy a Köteles Sámuel utcában. Biztos vagyok benne, hogy sikeres pályafutását a zseniális színművész, Kovács György is elégtétellel figyelte a földön túli életből.

Nem tehetem meg, hogy meg ne említsem legalább az akkori színészek között Gömöri Emmát, Bieliczky Katalint, Bányai Máriát, Técsy Zsuzsát, Lantos Bélát, Havasi Rózsika nénit, Tabódi Máriát, Faluvégi Lajost, Nagy Józsefet, Galló Alizt, Nemes Sándort, Suba Endrét, Jenei Ottót, Mogyorossi Győzőt, Sarlai Imrét. Az egyetlen ok, amiért részletesen nem írok róluk, az, hogy nem akarok történeteket kitalálni, ám ők és itt név szerint nem említett társaik alkották azt a társulatot, amelynek minden tagjáról csak a legnagyobb tisztelet és elismerés hangján szólhatok  – nevelésük, magatartásuk, személyes példájuk, meggyőződésük mind-mind hatással volt a színházhoz mint egyedi csodához való viszonyulásomra.

(Folytatás április 4-i lapszámunkban)

Szerkesztette: Lázok János