Egy gyermekszínész emlékei a marosvásárhelyi Székely Színházról

(IV. rész)

Egyszerűen nem is tudom, miért nem kezdtem „értékeléseim” sorát Andrási Mártonnal, hiszen a már említett kolozsvári történéseken kívül is gyerekkoromban Ő állott a kedvencek között az első helyen. Hogyisne, mikor leginkább humoros szerepkörben játszott, a színfalak mögött pedig mindig tréfamester volt, a gyerekeket különösen szerető színésznek bizonyult. Gyermekfejjel alig tudtam elfogadni, amikor elvált Szabó Duci nénitől, de ez, persze, kettejük magánügye volt. Csupán azért említem ezt, mert kettőjüket akkor mindig csak együtt tudtam elképzelni magam előtt. Később, a válás és Marci bácsi Kolozsvárra szerződése után, bármennyire is számtalan nagyszerű alakítással ajándékoztak meg mindketten, már nem volt bennem az a gyermeki csodálat irányukban. Annak ellenére, hogy még évtizedekig csodálatos alakításokkal gazdagították a marosvásárhelyi és a kolozsvári közönséget. Természetesen felnőtt fejjel is nagyon szerettem mindkettőjüket, és a gyermekkori, együtt töltött gyönyörű évek emléke is örökre megmaradt bennem.

Színházi anekdotával, mi mással emlékeztetnék Marci bácsira. Az 1954. június 25-én bemutatott Gül Baba nagyoperett előadása engem is a színpadra szólított, Mujkó cigány egyik gyereke voltam, és a második felvonásban kilencedmagammal, valamint színpadi anyánkkal, Izsó Johannával könyörögtünk Kucsuk basának (Kiss László játszotta), hogy kegyelmezzen meg apánknak. Mellesleg annyi szőke cigány gyereket ritkán látni: hogy valamennyire barnább bőrűek lehessünk, minden előadás előtt le kellett kenjük magunkat valamilyen feketés-szürkés porral, amit aztán a fellépés után keservesen tudtunk csak eltávolítani.

„Apánk” sokkal emlékezetesebbet alakított június 30-án. Azon a napon játszotta az egykori magyar Aranycsapat a svájci labdarúgó-világbajnokság elődöntőjét Uruguay válogatottja ellen. A mérkőzés még nagyban zajlott, hiszen hosszabbításba torkollott, így a színházba akkor is telt házat biztosító közönség a végeredmény tudta nélkül követte az operett ismert meséjét. Az első felvonásban Gábor deák (a Nagyváradról vendégművészként alakító tenorista, Gulácsi Albert) vonul be Mujkó cigány társaságában, és elénekli bánatát, amiért szerelme, Leila (Szabó Duci) a kutyafejű török népnek rabtartó láncán sínylődik Buda várában. A társalkodóban hallgatott élő rádiós közvetítés révén, a zseniális sportriporter, Szepesi György jóvoltából Marci bácsi már tudta a végeredményt, és a búslakodó „gazdájához” az ária végén így szólt: ne búsulj, kicsi 

„gazsdám”, mert 4-2-re győztünk! A nézőtéren kirobbanó taps fergeteges volt, szűnni nem akaró, de a darabot rendező Szabó Ernő egyhavi gázsit vont el Marci bácsitól a 

„korszerűtlen” beszólás miatt. Marci bácsi szerint bőven megérte neki. Szerintem is legalább ennyit megért az a magyar csapat, amely miatt generációnk valósággal rabjává vált a magyar labdarúgásnak, és ezt elsősorban a minden túlzás nélkül zseniális Szepesi Györgynek köszönhetjük, aki rádióbemondóként még az egyébként kevéssé sportszeretőkből is elismerést váltott ki. Azért emelem ki ezt, mert értelemszerűen mi, romániai magyarok nem láthattuk játszani az akkori magyar válogatottat, ezért a rádió révén örvendeztünk a sikereknek, közösségi érzésünk megerősödését nagyban segítették ezek az emlékek. A július negyedikén bekövetkezett bukás a világbajnokság döntőjében máig ható, fájdalmas emlék, legalábbis azoknak, akik akkoriban felnőttként vagy gyerekként átélték azt a kudarcot. Mit nem adnánk manapság egy hasonló „bukásért”!

De vissza a színpadra! Szabó Duci a Gül Baba operettben csillogtathatta, nem először, komoly zenei képességeit is. Játéka mellett énekhangjával is csodálatot keltett a vásárhelyi közönségben. Leila szerepét amúgy is népszerűvé tette a történet, a végül beteljesülő szerelmi egymásra találás miatt ez az operett évtizedekig rendkívül sokat játszott volt a magyar színpadokon. Ez volt emlékeim szerint a Székely Színház utolsó, nagy sikert arató, zenés darabja. Nem feledkezem meg a későbbi években (1956) bemutatott Mézeskalácsról, de annak már nem tapsoltak annyian. Pedig abban is szerepeltem!

Szabó Duciról (néniről?) szólva el kell mondanom, hogy soha nem láttam tőle primadonnai allűröket, holott hosszú évekig volt egyik vezető színésznője a társulatnak. Mindig szívesen és hitelesen játszott, szerepet vállalt olyankor is, amikor talán többet érdemelt volna. Időnkénti mellőzésekor nem járt az igazgató Tompa Miklós nyakára, dolgozott jókedvűen, barátságosan mindenkivel. Kellemes hangja, csengő nevetése, tettrekészsége emelte az igazán nagy művészek közé, és hiszem, hogy ezek a szavak nem csak egy gyerek óhatatlanul elfogult emlékei. Benne van ebben emberi tartása, a próbákon és előadásokon vagy akár a színfalak mögött tapasztalt viselkedése, hozzáállása.

Nem feltétlen a futball miatt, de azért is, Tamás Ferencről írnék a következőkben. Meggyőződésem, hogy akkor is élt mai olvasóim közül sokan felkapják a fejüket: az kicsoda? Ja, Frici! Olyannyira népszerű volt, elismert színésze a Székely Színháznak, hogy amikor a későbbi nagyszerű Csorba András először lépett színpadra, Fricit helyettesítve, a közönség rögtön hozzá igazította a mércét: tud-e annyit nyújtani, mint Frici? Mi Fricivel évekig szomszédok voltunk a Şincai utcában, és nagyon gyakran előfordult, hogy Frici megállt földszintes utcai szobánk ablaka alatt, hogy belehallgasson Szepesi György közvetítéseibe. Nagy fájdalmamra, hiába invitáltuk többször is, nem akart bejönni hozzánk, annak ellenére sem, hogy a lakásunk társbérlője, Kellán Sanyi bácsi, a nagyszerű ügyelő is biztatta. Ő mindig szívesebben állt a nyitott ablak előtt, és figyelmesen hallgatta a közvetítést. Pedig szó sem volt valamiféle távolságtartásról, netán a művészek és kisegítő, műszaki személyzet közötti ellentétről. Az egész közösség, amely a Székely Színházat akkoriban éltette, valódi nagycsaládnak számított. Különben is Frici mindig sietett: vagy haza, vagy a színházba, esetleg valamilyen mérkőzésre, futball-, jégkorong- vagy vízilabdaderbire a Ligetbe vagy az akkor még létező Voinţa strandra. Hiszen Marosvásárhely az ötvenes években nemcsak a művelődés, hanem a sport egyik fellegvára is volt Romániában. És Frici is évtizedekre megalapozta fizikumát, mert nemcsak nézte a meccseket, hanem sportolt is rendszeresen. Igaz, akkor még nem voltak fitneszszalonok, de a művészek amatőr sporttevékenysége is része volt a képzésnek.

Egyre inkább úgy érzem, hogy nagyon csapongóra sikerülnek visszaemlékezéseim. Talán a gyermeknek megbocsátható, ha egykori ideáljairól ilyen szertelenül szól, ezért folytatom azzal, hogy a színésznőkről is több szót ejtek. Egy kamasz lelkivilágára jellemző módon őket sokkal inkább idealizáltam, mintsem tárgyszerű, tényszerű emlékekről tudnék beszámolni. Természetesen ezzel együtt megpróbálom megfogalmazni az akkor ünnepelt színésznőkkel kapcsolatos emlékeimet is. 

Hatalmas előnyöm volt azokkal a vásárhelyi fiatalokkal szemben, akik többnyire csak a színpadon láthatták imádatuk megtestesítőit. Nem kétséges ugyanis, hogy rajongásig szerették legtöbbjüket, lelkesen tapsolták sikereiket és ábrándozni hagytak sok fiatal embert. Most akkor írjam le azt, hogy én nem láttam őket olyan ragyogónak? Nem, óriási tiszteletlenség volna részemről, és nem is volna igaz. Hiszen előnyömből fakadóan emberközelben láttam őket szenvedni a próbákon, sírni-nevetni nemcsak a színpadon, de a színfalak mögötti térben is, a belépésre várva szorongani éppen úgy, mint a taps mámorító örömével kilépni a színpadról. 

El kell mondanom, hogy az idealista kamasz sokkal többre értékelte azokat, akik a mindennapi életben is megmaradtak embernek. Bár csodáltam sok alakítást, elsőrendű szempontként ez „rangsorolta” számomra a művésznőket is. Talán jellemzőnek mondhatom akkori lelkivilágomra, amikor a Budai Nagy Antal előadásának egyik szünetében, a színpad jobb oldalán levő, a nézők számára takart térben Erdős Irma magához ölelt, és azt kérdezte tőlem, a 14 éves kamasztól: mi szeretnél lenni színészként, hősszerelmes vagy intrikus? Válaszom nyers volt, de nem őszinte: intrikus! Ugyanis nem tudtam akkor elképzelni, hogy mást szeressek a színpadon, mint az „igazi” életben, így aztán ezt a dacos választ löktem felé. Elnevette magát, szerintem rögtön tudta, hogy nem voltam őszinte, de mivel akkor már eléggé közismert volt színházi berkekben az én színészi pályára való készülődésem, természetesen nem tulajdonított különösebb jelentőséget válaszomnak, hiszen csupán csipkelődő akart lenni, zavarba hozni engem.

 

Ha olvasóink közül bárki egykori fényképek, újságkivágások, dedikált műsorfüzetek stb. birtokában van, fölkérjük: legyen egy másolat erejéig ennek a visszaemlékezés-sorozatnak a szerkesztője is. Minden, a Népújság szerkesztőségébe behozott és itt lemásolt dokumentum végállomása – akár közlésre kerül, akár nem – a méltó és egyetlen jogutód, a marosvásárhelyi Tompa Miklós Társulat archívuma. A továbbiakban az archívumból származó képek eredetét a színház védjegye jelzi. 

 

(Folytatás március 14-i lapszámunkban)

 

Szerkesztette: Lázok János