Egy gyermekszínész emlékei a marosvásárhelyi Székely Színházról

III. rész

Említettem már Csorba András nevét. Hogyne tettem volna, hiszen gyermekkori színészi „teljesítményeim” idején az egyik legnépszerűbb szeretett marosvásárhelyi színész volt. Több alkalommal is játszhattunk együtt, emlékezetes maradt számomra, amikor Lucia Demetrius Mai emberek című 

„vonalas” drámájában szerepeltem. Egy megalakulása előtt álló termelőszövetkezet leendő elnökének fia szerepét játszottam, akit a „reakciósok” szándékosan megbetegítenek, hogy elnapolják az alakuló gyűlést. Eléggé jelentős, többmondatos szerepem volt, és Huszti Gyuri barátommal bizony alaposan megnehezítettük Csorba András és Erdős Irma dolgát, mivel szinte teljesen lekéstük a jelenetünket. Mindketten annyira elmélyültünk egy sakkpartiban, hogy nem hallottuk a színpadra szólító csengő hangját, és a kétségbeesett ügyelő, Kellán Sanyi bácsi rohant utánunk a színpad fölötti félemeleten levő társalgóba, hogy maga után vonszolva valahogy belökjön engem végre a színpadra. A Huszti Gyuri barátom szövege el sem hangozhatott, a két felnőtt színész annyira el tudta húzni a jelenetet (egy orvosi rendelőben játszódott), hogy már csak az én szövegemre kerülhetett sor. Védőoltásról volt szó, és ijedtségemet soha hitelesebben nem tudtam előadni, mint akkor. A két színművészen érzékeltem a döbbenetet, kíváncsian várták, hogy elő tudom-e adni a szöveget, de éppen az ijedtség, a majdani büntetéstől való félelem segített rajtam: hitelesen mondtam, hogy nem félek az oltástól, csak a Titus barátomat sajnálom (ő volt a Huszti Gyuri barátom). Akkor tanultam meg, hogy még gyermekként sincs jogom veszélyeztetni egy előadás sikerét. Soha többé nem is fordult elő velem, hogy ne vettem volna komolyan minden feladatot és minden figyelmeztetést. Ezért különben nagyon sokat tett Kellán Sanyi bácsi is, akivel kilenc éven át osztozott a Virág család egy közös lakáson, és így több alkalommal is beszélgethettünk arról a fegyelemről és figyelemről, aminek köszönhetően Sanyi bácsit becsülte az egész közösség.

Visszatérve azonban Csorba András emlékéhez, vele kapcsolatosan a legmaradandóbb színházi élményem a Budai Nagy Antal című Kós Károly-dráma előadásához rögzült. A darab bemutatóját az 1437-es parasztfelkelés 520. évfordulójára időzítették (1957. január), de az előző hónapok eseményei, a magyar forradalom (akkor ellenforradalomnak csúfolták) hatása erősen érezhető volt Marosvásárhelyen is. Bár suttogva, de a felnőttek legtöbbje aggódva beszélt a történésekről. A Kossuth Rádió adásait, a Szabad Európa Rádió műsorait hallgatók valamennyien tudták, hogy nagyon tragikus események sorozata zajlott. Rokonságot, barátot, ismerőst, színházi embereket féltettek valamennyien az akkori harcok miatt. Nemkülönben a mi családunkban is, apai nagymamám Budapesten élte le az életét, semmit nem tudtunk róla hetekig, hiszen a levelezés addig is akadozott, de azokban a hetekben minden még körülményesebb lett a magyarországi kapcsolatokat illetően.

A próbák alatt alkalmam volt többször is élvezni a szerző, Kós Károly és Tompa Miklós rendező közötti vitákat. Nagy hatással volt rám a már akkor is ezernyi ránccal, markáns vonásokkal megáldott polihisztor. Soha nem emelte fel a hangját, érveit olyan meggyőződéssel tudta megfogalmazni, hogy azok hatásosabbak voltak minden hangoskodásnál. Nemkülönben a rendező megjegyzései, változtatási javaslatai is meghallgatásra találtak, egymást tisztelve hozták meg mindig a közös döntéseket. Amúgy gőzerővel folytak a próbák, olyannyira, hogy néha éjszakába nyúltak, vagy akár az iskolából is el kellett kéreznem, hogy jelen lehessek a második felvonás kezdetének ismétlésein. A címszereplő Csorba András szolgájának szerepét osztották reám, én ébresztettem hajnalban a lángokban álló gorbói malom hírével „gazdámat”. Budai Nagy Antal udvarába sereglettek a környékbeliek, és kérték, álljon a felkelők élére. Mindig megborzongok, ahogy Csorba Andrást idézve hallom, amint kardját két kézzel az ég felé emelve zengi: „Akkor hát, az Úristen nevében!” És függöny! Kérem a kedves olvasót, gondolja el ezt a jelenetsort azokban az időkben, amikor néhány hónapja még a magyar forradalom hullámai söpörtek végig a magyar emberek tudatán! A hatás, a döbbent csend után elemi erővel felcsattanó taps mindörökké megmaradt emlékezetemben.

A darabról van egy szomorú emlékem is. Miután sok-sok közbenjárás révén jóváhagyták a Székely Színház budapesti szereplését 1958 decemberében, felcsillant a remény, hogy én is utazhatok, hiszen az engedélyezett darabok között volt a Budai Nagy Antal is. Lelkesen készültem, bízhattam abban, hogy édesapámmal együtt utazhatok a magyar fővárosba, és ennek érdekében iskolámban előre megírhattam az évharmadi dolgozatokat. Sajnos azonban a Tanügyminisz-térium nem engedélyezte, hogy hetekig hiányozzak, így lemaradtam erről az útról. Az előadásoknak óriási sikere volt, a magyar közönség tombolva ünnepelte a művészeket. A Budai Nagy Antal előadása végén a szerzőt, Kós Károlyt is a vasfüggöny elé hívták. Természetesen az én szereplésemnek semmilyen hiányát nem érezte meg a darab, Varga Jóska bácsi sikeresen „ugrott be” a néhány szavas szöveggel a helyemre.

Csorba András tehát számomra, minden korábbi vagy későbbi, szakmailag bizonyára súlyosabb vagy emlékezetesebb alakítása ellenére, Budai Nagy Antal képében rögzült mindmáig. Hasonlóan Borovszky Oszkár, az aranylelkű, csodálatos orgánumú színész, nekem mindig Csáky vajda szerepében 

„jelenik meg” ugyancsak a Budai Nagy Antal című drámából. A nagy kutyabarát, a nagy bohém és szenvedélyes kártyás sohasem tudott elkeseredni, szerette és élvezte az életet. A Kőszegi Margittal együtt töltött házasélet megannyi kedves, élcelődő emlékével már csak azért sem hozakodom elő, mert nekem, a gyermeknek erről nem volt sok fogalmam akkor, és számomra nem is volt jelentősége. Sokkal inkább emlékszem azokra a történetekre, amelyek kutyáik irigylésre méltó életszínvonaláról terjedtek szájról szájra. Ezeket a pletykákat nem is részletezném, inkább arról szólok, hogy Oszkár bácsi nem járt élen a szövegek betanulásában. Mindezzel nem is volt sok gond mindaddig, amíg a színpad előterében elhelyezett, félgömb tetejű „gödör” mélyén ott ült és figyelt a drága Patty néni, akinek polgári nevére kevesen emlékeznek: Szántó Mária. Előfordult viszont, hogy néha csak a legnagyobbak sajátja, a zseniális rögtönzőképesség tudta kisegíteni Oszkár bácsit a szövegtévesztés hínárjából. Pillanatig sem akarom azt terjeszteni, hogy általában nem tudta a szöveget, és ez bármikor is az előadás sikerét veszélyeztette volna, isten ments! Bár ma mondanák kortárs színészeink mind úgy a szöveget, ahogy azt Oszkár bácsi tette: valósággal muzsikált a szó az Ő közvetítésével, lenyűgöző volt hallgatni.

(Folytatás március 7-i lapszámunkban)

Szerkesztette: Lázok János

 

Ha olvasóink közül bárki egykori fényképek, újságkivágások, dedikált műsorfüzetek stb. birtokában van, fölkérjük: legyen egy másolat erejéig ennek a visszaemlékezés-sorozatnak a szerkesztője is. Minden, a Népújság szerkesztőségébe behozott és itt lemásolt dokumentum végállomása – akár közlésre kerül, akár nem – a méltó és egyetlen jogutód, a marosvásárhelyi Tompa Miklós Társulat archívuma A továbbiakban az archívumból származó képek eredetét a színház védjegye jelzi. (lásd fent).