Egy falusi hegedűs múltbéli üzenete

(Folytatás szeptember a 13-i lapszámból)

A regényes bevezető tehát megvolt. Most ugorjunk vissza a közelmúltba, a kétezres évek elejére! Franciaországban a Picomtal-kastély jelenlegi tulajdonosa restaurálni kezdte az épületet. A munkálatok során megdöbbentő dolgokat leltek a régészek. Összesen 72 parkettalemez hátlapján találtak feljegyzéseket. A szöveg nem egyéb, mint a korabeli ács titkos naplója. Alighogy olvasni kezdték a feljegyzéseket, a kutatók néha megborzongtak, máskor meg csodálkozva néztek össze. A falapokra olyan eseményeket jegyzett fel az ács, amelyek mind megtörténtek.

„Boldog halandó. Mikor engem olvasol, én már nem leszek többé. Légy okosabb annál, mint én voltam 15 és 25 éves korom között, amikor csak a szerelemért és az alkoholért éltem, keveset tettem és sokat költöttem. Hegedűs voltam” – így mutatkozik be, aki teleírta a fatáblákat.

A fenti regényes bevezető pontatlan az események sorát illetően, ugyanis az asztalosmester érett felnőttkorban készítette a kastély parkettjét, 1880-1881-ben. A mester nem burkolózik a névtelenség homályába, és azzal, hogy vállalja a nevét, hitelesnek bizonyulnak a feljegyzések. Joachim Martinnak hívták. Annyit tudunk róla, hogy 1842-ben született, és 1897-ben halt meg. A kutatók szerint érzékeny és okos ember lehetett. Írásképe és fogalmazásmódja is erre utal. Úgy érezte, el kell mondania a világnak azt a sok eseményt, amit akkor nem mert, és megtalálta a módját annak, hogyan adja az utókor tudtára.

Csúnya titkok tudója volt Joachim Martin. A parkett-táblák arról tanúskodnak, hogy 38 éves érzékeny keresztény lelke arra indította, hogy közölje a világra ordító bűnöket.

„1868-ban éjféltájban elhaladtam egy istálló ajtaja előtt. Nyöszörgést hallottam. Egy régi barátom szeretője volt, aki éppen vajúdott.” A rémtörténet folytatásában pedig négyszeres csecsemőgyilkosságról hallunk. A csecsemőket nem az anya, hanem a szeretője gyilkolta meg. Róla a következőket írja Joachim Martin: „Ez a bűnöző most megpróbálta elbaltázni a házasságomat. Csak egy szót kéne szólnom, rámutatni az istállóra, és mind a börtönben végeznék. De nem teszem. Gyermekkori barátom. Az anyja pedig az apám szeretője.” Őszintén és tényfeltáróan írt.

A Les Crottes (ma Crotts) nevű falucska akkori baja csak tetéződött a pappal, aki – az akkori viszonylatban – nem volt jó orvos, sőt visszaélt helyzetével, gyónás címén túl részletesen vallatta a nőket a hálószobatitkokról. A hívek több tiltakozó levéllel igyekeztek elérni, hogy váltsák le a papot. Az egyik nyilatkozatnak maga Joachim Martin a szerzője. A kezdeményezés talán azért nem járt sikerrel, mert nem a valódi okot, hanem a gyenge orvosi ismereteket rótták fel a papnak.

A falapokra felírt eseményekből a szerző életfelfogása és a település gondolkodásmódja is tisztán kirajzolódik. Az asztalosmester hegedűs saját korában talán nem talált lelki vigaszt, ezért választotta ezt a különleges, jövőben történő gyónásmódot. Ő meggyónt. Amit tudott, ami zavarta, ami bántotta, mindent leírt, és a legbiztosabb helyre rejtette. Tudta, hogy munkája hosszú ideig fennmarad, és remélte, hogy ezek a titkok nyilvánossá válnak valamikor a távoli jövőben, és akkor ő megkapja a feloldozást.

Hogy miért a jövőnek gyónt? Csakis azért választhatta ezt a lehetőséget, mert jól ismerte a korát. Gyónásával a titok azonnal kiszivárgott volna, és azzal csak ártott volna. De ő nem akart senkinek sem rosszat, csak saját lelki megnyugvást.

Zenei nyelvezettel élve, Joachim Martin muzsikájának a képzeletbeli disszonanciája csak akkor oldódott tökéletes konszonanciára, amikor elolvasták a titkos feljegyzéseket. Ez a hegedűszóló-szonáta különös módon másfél évszázados hosszúságú mű: kezdődött valahol a XIX. század közepén, és hosszú hatásszünet után a közelmúltban fejeződött be. Ebben a szokatlan „zeneműben” éppen a szünet a kulminációs pont, amit a parkettlapokról megtudtunk, már csak kadencia (befejezés, zárlat).

Szilágyi Mihály