2024. december 19., Thursday

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Egy dal története

Száz icce bort, száz szál gyertyát!

Farkas Imre (1879–1976) költő, operettíró, zeneszerző, egyebek mellett Az iglói diákok, A nótás kapitány szerzőjének hangulatos írását a Pesti Hírlap Vasárnapja 1935. január 27-i számából kimetszve ajánlom napjaink nótakedvelőinek szíves figyelmébe. 

Réges-régen, az 1890-es évek elején, finom, légiesen könnyű versek jelentek meg a Vasárnapi Újságban, a Fővárosi Lapokban. Ezzel az aláírással: Cóbel Minka. A hölgy, aki a csipkefinomságú verseket írta, édesapjának, Cóbel István császári és királyi kamarásnak a kastélyában lakott a Nyírségen, Anarcson. Álmodozó, visszavonult életet élt az ifjú költőnő, fehér szobájában, fehér íróasztala mellett írt, ábrándozott, dolgozott. Versei bizonyos feltűnést keltettek akkoriban a finomkodó, preciőz, felhőtelen, könnyű líra idejében. Ki is adott egy könyvet merített papíron, hófehér címlappal. A könyv, a versek, minden az anarcsi park fehér akácvirágaira, fehér teljes violáira emlékeztetett. 

És mégis ebben a könyvben van az a vers, az a nóta, amelyről ma is sokan hiszik, hogy régi népi ballada, robusztus és hangos megjelenése az utolsó betyárnak, az a nóta, mely ma is, harminc év után sem ment ki a divatból. Az a nóta, amelynek utolsó hangos, duhajviharos sora szinte szállóige lett, az, hogy: „Száz icce bort, száz szál gyertyát ide az asztalra!“ 

Igen, ezt a híres nótaszöveget a finom, fehér dalokat zengő főúri hölgy, Cóbel Minka írta. Ki tudja, mi inspirálta erre? Micsoda töredezett, régi nótasor ért el hozzá véletlenül? Micsoda vihar sodorta be ezt a hatalmas témát az elegáns kastélyablakon?

Talán látott ott a Nyírségen düledező kocsmát, talán valamelyik régmúltból ottrekedt nótás paraszti ember mondta el a történetét. 


Hull az eső sűrű cseppje, 

Sötét felhők alatt 

Szomorúan csapkodja a 

Rozsdás csárdafalat…


Egyszerre csak „ajtó nyílik“, és belép rajta az utolsó betyár! Kopott, őszült ember. A kocsmárosné megriad. Visszajár a múlt! Régi duhaj, hányaveti, kurjantó, hangos, ellentmondást nem tűrő parancsszó! 


S a megrémült csaplárosné 

Álmélkodva hallja: 

Kocsmárosné! 

Száz icce bort, 

Száz szál gyertyát

Ide az asztalra!


Sürgés-forgás, kapkodás az ivóban. Gyúlnak sorban az apró lángok, hordják a „messzelyes üvegeket“, megtelik velük a hosszú asztal. 


A vén betyár egyre ordít, 

S fokosát forgatja: 

„Kocsmárosné! 

Száz icce bort,

Száz szál gyertyát

Ide az asztalra!“ 


Az utolsó betyár megjelenését, utolsó hangos duhajkodását ékesen megírta Cóbel Minka, az anarcsi kastély úrnője liliomfehér verseskötetének egyik lapján.

A fehér verseskönyv eljutott a többi vidéki úri kastélyba is. Így eljutott Érsemjénbe is, amelynek egyik ősi udvarházában lakott Fráter Béla úr, kinek felesége Szhédey Juliette grófnő vala. Volt egy katonatiszt fiuk, honvéd huszárhadnagy, ippi és érkeserüi Fráter Loránd. 

Fráter Loránd, aki akkor már szépen hegedülgetett, sőt, úgy a maga mulatságára fabrikált is néhány csinos nótát, lapozgatott Cóbel Minka könyvében. Ráakadt erre a versre, és ahogyan ő mondta, „csak úgy, kapásból“ megzenésítette. Így született meg ez a gyönyörű ballada, az őszült betyár utolsó megjelenése a düledező nyírségi csapszékben. 

A nótát Fráter úgy énekelte, hogy mindenki megborzongott a szívében – mikor a dal utolsó sorához ért, akkora lármát csapott. Duhajkodott, ujjongott... Ma is, amikor a cigányok ezt a nótát játsszák, bőg a nagybőgő, megfordított verő alatt zeng a cimbalom, hogy méltóan „interpretálják“ a vén betyár ordítását, melyben a fokosát forgatja… 

Az utolsó igazi betyárnóta két kastélyban született. Szövegét Cóbel Minka írta, zenéjét Fráter Loránd. 

Gyújtsunk meg a száz szál gyertyából két szálat a gyönyörű magyar dal szerzőinek emlékezetére!

Ez a weboldal sütiket használ

A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató