Égi muzsika

Félreértés ne essék: az égi muzsika nem azonos az égzengéssel! Az egyik egy harmonikus rendszer, ez utóbbi pedig a zivatar döreje. Különösen érdekes, hogy az égi muzsika csak a hozzáértők számára „hallható”, míg az égzengést bárki könnyedén megérti. Éppen ezért próbáljunk belehallgatni az égi muzsika harmóniáiba!

Az ókori tudósok még úgy vélték, az egész világ összefüggésrendszere kifejezhető számokban. Ez a jelenség mutatkozott meg a zenematematikában, melynek atyjaként tekintünk a derékszögű háromszögekről jól ismert Püthagoraszra. A zene és a matematika szorosan összefüggő tudományok, nem csoda tehát, hogy számtalan természettudós foglalkozott a kettő közötti összefüggésekkel. Így a geometria atyjának nevezett Euklidész is mélyrehatóan tanulmányozta a zenét; Platón állami érdeket látott a zenei nevelésben; Szent Boëthius vértanú a matematikai kapcsolatokra alapozva filozófiai úton közelített a zenéhez, így beszélt a világmindenség, az ember és a hangszerek zenéjéről (musica mundana, musica humana, musica instrumentalis). A gyakorlatias Leonardo da Vinci az elméletek helyett terveket szőtt. Galileo Galilei pedig a zene sugallatára fürkészte tekintetével a mérhetetlen világegyetemet, mert megérezte azt a végtelenséget, amelyet a muzsika nyújt az őt ismerőnek. „Nos, azt mondom hát, hogy a zene olyan, mint a tenger. Ott állunk az egyik partján, látjuk a messzeséget, de a túlsó partot meglátni lehetetlen” – adja a szavakat Henryk Sienkiewicz Petronius szájába Quo vadis című regényében. Valami hasonlót tapasztalhatott minden zeneértő, aki elmerengett a csillagok mozgásán.

Johannes Kepler matematikus, fizikus és csillagász – legalábbis ezekről a tudományokról ismerős – életrajzában azonban másra is fény derül. Kepler nem akart természettudós lenni, tanulmányai kezdetén a protestáns lelkészi pálya vonzotta, de kimagasló matematikai tehetsége új utat jelölt ki számára. Az iskolában kitűnő tanulóként minden bizonnyal alaposan elsajátította a zenetudományt is. Erre a legjobb bizonyíték saját könyve, a Harmonice Mundi, vagyis a Világok harmóniája, amely 1619-ben jelent meg, továbbá Ptolemaiosz harmóniákkal kapcsolatos írásait is latinra fordította.

A Világok harmóniája nem afféle szép művészi kifejezés, hanem a zene és a világmindenség összefüggéseinek zenei vetülete. Az 1571 és 1630 között élő tudóst lenyűgözte a világegyetem harmonikus mozgása. Nem véletlen tehát, hogy hangjegyekkel lekottázta a bolygók mozgását. Csillagászként megfigyelte, hogy az akkor ismert bolygók Nap körüli elliptikus mozgásában van egy olyan pont, amikor a legközelebb vannak a fényadó égitesthez, és van egy másik pályaszakasz, amikor legtávolabb járnak a Naptól. A keringési idők és a távolságok arányaiból Kepler egy törtszámot kapott, amellyel – talán nem véletlenül – egy-egy zenei hangköz adható meg. Továbbá Kepler nemcsak az egyes bolygók mozgásából alkotott zenei skálát, hanem a különböző bolygók egymáshoz viszonyított mozgását is harmonikusnak találta.

Fölfedezte, hogy a bolygók a Nap közelében gyorsabban, a Naptól távolodva lassabban haladnak pályájukon, a mozgás tempója pedig véleménye szerint zenei tempóvá alakítható, így az égitestek mozgása egymáshoz viszonyítva többszólamú, polifon zenét eredményez. Itt megjegyzem, hogy Kepler korában (a barokkban) különösen kedvelték a polifóniát, a szólamok lenyűgözően szép egymásba fonódását. A polifóniában az önálló dallamok együtt is különlegesen szép harmóniákat eredményeznek, ugyanezt a harmonikus rendet érezte Kepler a bolygók mozgásában is.

Érdekes módon Kepler javaslatot is tett a zeneszerzőknek: komponáljanak hatszólamú motettákat, mert a hat bolygó (a Hold nem önálló bolygó) mozgása még tökéletes harmóniát ad. És hogy megkönnyítse a zeneszerzők égimuzsika-írását, kottát is írt a bolygómozgásokról. Arról nem tudunk, hogy próbálkozott-e akkori zeneszerző a csillagász javaslata alapján komponálással.

Bár érdekes ez az égi muzsika elmélet, mégsem váltott ki különös visszhangot zenei körökben. Arról viszont tudunk, hogy Kepler írásai hatással voltak Newton zenei tanulmányaira. A csillagász zenei munkásságát Paul Hindemith örökítette meg a Die Harmonie der Welt című szimfóniájában (1951), majd később ugyanilyen című operájában (1957).

Íme egy újabb tudós, aki alapos ismerője volt a zenetudománynak! Amint eddig tapasztalhattuk – és ezután is tanúi lehetünk –, a zene és a tudományok szorosan összefüggenek. Nem feltétlenül számokban kell keresnünk a közös nevezőt, de az bizonyos, hogy ezeknek a tudományoknak az alapos ismeretéhez magas szintű intelligenciára van szükség. Vajon miről tesz tanúságot az a személy, aki elutasítja a zenetanulást, és irtózik a matematikától meg a fizikától is? Ilyenkor saját intelligenciáját nem meri mérlegre állítani? Az igaz, hogy többen követik a horoszkópok és az „ultrakönnyűzenék” irányát, mint a valódi csillagászatot és a megértésre szánt zenéket. Ha az ember alaposabban szeretné megismerni a világot, foglalkozzon többet és komolyabban matematikával, zenével, csillagászattal!

„1993-ban Gordon Shaw és Frances Rauscher arról számoltak be a Nature magazin hasábjain, hogy tízpercnyi Mozart-hallgatás után bizonyos origami-hajtogatás-technikákat a hallgatók sokkal jobban meg tudtak valósítani, térbeli látásuk ugyanis sokkal jobb volt zenei élvezet nélkül maradt társaikénál” – olvasható az opont.hu portálon. A magyarázat abban áll, hogy a zene felfogása, globális megértése sok agyterület közös munkája, így, akik igyekeztek megérteni az adott zenét, azok mozgásba hozták agyterületeik addig pihenő részeit is. A rendszeres zenei képzés rendszeres agytornát is jelent. Laurel Trainor kanadai kutató társaival óvodás gyerekek fejlődését követte nyomon. Egyes csoportok tanultak zenét, mások nem, de akik legalább két évig tanultak zenét, azok esetében javult a figyelem összpontosítása és az emlékezés. Gottfried Schlaug, a Harvard Egyetem kutatója szerint egy másik megfigyelés is figyelemre méltó: „Az eredmények azt sugallják, hogy a diszlexiás gyermekek zenei felfogóképességeinek fejlesztése segít a nyelvi nehézségek leküzdésében is.”

A zene dallamosságának észlelése óriási segítség lehet a beszéd másodlagos jelentésének felfogásában. A hangsúlyozással, a hangszín apró váltásával érzelmeket közvetítünk és fogunk fel. Minél kifinomultabb a zenei hallás, annál pontosabb a közvetített érzések észlelése. Ez pedig az emberi kapcsolatépítésben, viszonyrendszerben lehet nagy segítségünkre.

Tekintsünk úgy a zenetanulásra, mint szellemi vitaminra, amely szükséges elménk harmonikus fejlődéséhez! És ahogy nem elég egyetlen alkalommal lenyelni egy multivitamint, úgy nem elegendő néhány alkalommal eldúdolni egy-egy dallamtöredéket. Csak rendszeres és kitartó munkával érthetjük meg az égi muzsikát!

Szilágyi Mihály