Édesapja hegedűje, édesanyja hangja

„A zene performance is, ott helyben alkotsz, szülsz a közönségnek”

Sok kislány álmodik arról, hogy ha majd egyszer nagy lesz, sikeres énekesnő lesz. Legtöbbjüknek ez csak álom marad, Koszorús Krisztinának – Koszikának, ahogy mindenki ismeri – azonban ez az álma valósággá is vált, a zenész családban felnőtt lány mára sikeres énekesnő, fiatal kora ellenére már most igen gazdag szakmai múltat tud maga mögött, nemcsak országszerte, hanem külföldön is ismerik és szeretik, nemzetközi jazzfesztiválokon több ízben nyerte el a legjobb énekesnek járó díjat. Zenéről, dalszerzésről, illetve arról kérdeztük, milyen új kihívások elé állítja a művészeket a jelenlegi helyzet, amikor nincsenek fesztiválok, tömegrendezvények, de még a szórakozóhelyek ajtaján is lakat van.

– Sok kislány álmodik arról, hogy ha majd nagy lesz, sikeres énekesnő lesz. Neked – tehetségednek és kitartó munkádnak köszönhetően – ez sikerült. De hogyan is lett a „szerelmed” a zene? Már gyerekként is vonzott a színpad, a muzsika?

– Igen, én is már egész kicsi koromban beleénekeltem a samponos flakonba az akkori álmaim és vágyaim, mint annyi velem egykorú kislány. Talán nekem azért sikerült ezzel foglalkoznom felnőttkoromban is, mert a mi (főként) népzenész családunkban ez volt a természetes, ezért szinte észrevétlenül lettem énekes, zenész. Sokáig nem tudtam, hogy nem mindenkinek a szülei öltöznek furcsa ruhákba és mennek kiszállásra, illetve a színpadon szép ruhákban táncolnak, énekelnek, és elbűvölik a embereket. Azt sem tudatosítottam, csak később, hogy nem mindenki a világon játszik valamilyen hangszeren. Első osztályba menet édesapám mondta: „Krisztinám, megyünk iskolába, milyen hangszerre menjünk, hegedűre vagy zongorára?” Én meg gondolkodás nélkül vágtam rá, hogy hegedűre, mert arról tudtam, mi az, láttam, mit kell vele csinálni. Így lett az első választott hangszerem édesapám hangszere, a hegedű, a második választott hangszerem pedig édesanyám „hangszere”, a hang.

– Hegedűművészetet tanultál, de a népdalfeldolgozásoktól a jazzen át a bossa nováig számos zenei műfajban kipróbáltad már magad. Melyik áll hozzád a legközelebb?

– Ez minden interjú legnehezebb kérdése. Mindenik az én világom. A zenei anyanyelvem valószínűleg a magyar népzene, ami a legváratlanabb pillanatokban bugyborékol fel bennem különböző formákban, és amit viszek magammal mindenhová, mutatok, tanítok mindenkinek, akit érdekel, fesztiválok színpadaira, nemzetközi jazzfesztiválokra, show-műsorok backstage-ébe, Kanadába, vagy épp ahová „sodor a szél”. Viszont az érdeklődésem minden zene és minden nép zenéje felé hajt: szeretem a román, a cigány, a szerb, a makedón, szóval a balkáni, ugyanakkor az argentin, a kubai zenét is, hogy csak néhányat említsek. Meg persze a pop, a reggae, indie, funk, disco, motown, blueszenét, és még sorolhatnám.

Most leginkább a balkáni zenék, a latin stílusok és a jazz áll a legközelebb hozzám a saját dalaink mellett, a Szász Csabával közös duónk is ezekre épül. A jazz nagy kihívás a zenészek számára – egy folyton megújuló stílus, ami az improvizációra épül: egy komolyzenész rémálma. Mások számára viszont pont a szabadság, a meglepetés ereje az, ami magával ragad ebben a műfajban. Rétegzenéről beszélünk, ami elmélyült tudást igényel az előadó részéről, és a hallgató által átélt élményt is fokozza, ha érti, mi történik előtte a színpadon. Éppen ezért nem mindenkinek való, és nem is mindenkinek a szája íze szerinti. Egy biztos: ha zenészként belekóstolsz és ráérzel, akkor menthetetlenül az lesz az összehasonlítási alap, az inspiráció és az aspiráció, a cél.

Persze emellett nagyon szeretek más műfajokat énekelni, amit ki is élek mint különböző projektek meghívottja, például gyakran énekelek tangókat. Van egy tangóműsorunk a Tiberius Quartettel, amivel már Kanadát is megjártuk, és Cári Tibor Tango Orchestrájának is szoktam meghívottja lenni, illetve egyszer a Budapest Jazz Orchestra vendége is lehettem.

A zenekarral egy erősebb hangzást képviselő, eklektikus, főleg talán a funkra, jazzfolk fusionre és a reggaere hasonlító hangzásunk van a banda vegyes hangszeres összetételének és a tagok temperamentumának is köszönhetően, viszont a dalokat én írom Csaba segítségével, szóval mindenképp az én világomnak mondanám.

– A csapatoddal hogyan kerültetek össze?

– Már kisiskolás éveinkben ismertük egymást a zenekar nagy részével, és már zenéltünk együtt más projektekben. Aztán az egyetem befejezésével, az akkori zenekarom felbomlásának és a hazaköltözésemnek betudhatóan elkezdtünk Csabával kettesben muzsikálni, majd kicsi idő múlva úgy döntöttünk, kibővítjük a duónkat. Ez 2011-ben volt, ekkor alakult a Koszika & The HotShots. Az akkori felállás különbözött a mostanitól, Vilhelem Andrást az azelőtti zenekarból csaltuk át, Ötvös Ajtony, akkori dobosunk ma is a zenekari család tagja, csak most a technikai tehetségét kamatoztatja. Ehhez a négyeshez csatlakozott szinte a legelején László Cristina billentyűs, akivel első osztálytól iskolatársak, évfolyamtársak, majd barátnők lettünk. Miután 2012-ben a dobosunk kiköltözött külföldre, a zenekar szünetelni kényszerült, mi kettesben folytattuk Csabával, és elkezdtünk a jazz felé kacsintgatni. Kis idő múlva a bátyám, Kálmán került a bandába dobosként, amivel egy álmom valósult meg, majd őt követte Zonda Attila basszusgitáron 2013-ban, és ezzel egyidejűleg a stílusunk is megváltozott: ekkoriban kezdett el bennünk kihajtani a jazz. Két év után a bátyám úgy döntött, egészségi okokból nem folytatja a zenekarban, és ekkor került a mostani dobosunk, Asztalos Zsolt a bandába. Itt le is írtunk egy egész kört, hiszen Zondát és Asztit hívtam életem legelső zenekarába 16 éves fruskaként 2006-ban Galooshka néven. (Nem is mertem elgondolni, hogy elvállalják, és azt főleg nem, hogy 15 év múlva is együtt fogunk zenélni!) Éltes Áron szaxofonon 2015 óta fűszerezi a zenekart pikáns szólókkal és jó viccekkel; a legújabb adalékunk pedig az új-zélandi, Grammy-nominalizált, most Marosvásárhelyen élő és alkotó Vaughn Roberts trombitás, aki a két fúvoshangszerre hangszerelt ízes betétekkel spékelte meg a zenei salátánkat.

– A Megasztárban, valamint a Románia hangja tehetségkutató műsorokban is szerencsét próbáltál. Sokan dobbantási lehetőségként tekintenek ezekre, de külső szemmel úgy tűnik, árucikket faragnak a művészből, és ezáltal elvész az igazi egyénisége, egyedisége. Te, fiatal tehetségként, hogyan élted meg az ott töltött időt?

– Hasznos is lehet, és rossz is. Hosszú távon szerintem csak ront a piacon, mert a lecserélhetőséget hirdeti. Valóban árucikként tekintenek rád, eladhatósági potenciált keresnek, hogy a célközönségük szórakoztatásának megfelelő produktumot nyújtsák veled, hiszen ez biznisz. De ha minden szerencsésen összeáll, akkor jó lehet a művésznek is. A Vocea Românieit én nagyon élveztem amúgy, kíváncsi voltam, hogyan működik egy olyan óriási gépezet azon túl, amit mi a képernyőn látunk. Nagyon vonzott, hogy élő zenekarral lehetett zenélni (nagyon jó zenészek, pazar élmény!), valamint a blind audition forma. Nem bántam meg, hogy elmentem, sokat tanultam, láttam, hallottam, tapasztaltam, sok havert szereztem, és sokat koncerteztem abban az évben Horia Brenciuval és 14-tagú zenekarával.

– Mint utólag kiderült, mégsem volt szükséged arra, hogy tehetségkutatók révén válj sikeressé, hiszen tehetségednek és kitartó munkádnak köszönhetően érted el ezt, három alkalommal is elnyerted a Legjobb Énekes díjat nemzetközi jazzfesztiválokon...

– Bartók Béla azt mondta állítólag, hogy a versenyek lovaknak valók, nem művészeknek. Sokszor eszembe jut ez, viszont nem tagadhatom le azt sem, hogy szakmai szempontból minden versenyt egy előrelépésként élek meg. A zene performance is, ott helyben alkotsz, szülsz a közönségednek. Én amikor félek valamitől, akkor megpróbálom valahogy motiválni magam, hogy mégis meg merjem csinálni azt a valamit, amitől tartok. Például a jazzel ismerkedve, klasszikus zenei neveltetésben részesülve, döbbenten tapasztaltam, hogy Csabának milyen könnyedén, spontánul megy az improvizálás a gitáron (ő autodidakta), csak úgy ömlik belőle. Én meg egyenesen féltem, rettegtem improvizálni, mert egy olyan buta misztikus köpenyt vontunk köréje mi, (klasszikus-) zenészek. De tudtam, hogy ezt akarom, muszáj lesz kezdeni ezzel valamit, szóval, hogy nyomás alá helyezzem magam, beneveztem a marosvásárhelyi nemzetközi jazzfesztivál keretében meghirdetett versenyre. Aztán ahogy közeledett a dátum, összehívtam a zenekart. Öt kötelező dalt kértek a versenyen, kezdtük venni őket elölről, én meg énekeltem, tudva, hogy mindjárt itt van az „imprókör”, és én még nem improvizáltam soha. Aztán jött a szóló, és én improvizáltam. Már nem tudom, milyet, biztos nem jót, de megcsináltam. Valahogy megkeresem magamban azt az énemet, aki annyira bátor, hogy ezt a kihívást elfogadja, és dolgozom azon, hogy akkor, az a pillanat jól sikerüljön a körülményekhez képest, és mégis azoktól függetlenül. Aztán megnyertem a legjobb énekesnek járó díjat, és azt mondtam, jó, lássuk mi lesz a következő ilyen élmény. A szebeni jazzfesztivál volt (az egyik legkeményebb): a legjobb vokalista, majd következett a Johnny Răducanu Jazzfesztivál (itt már komoly díjak vannak): a legjobb énekes szólista. Rendben, mondtam akkor magamban, ebből elég, és a következő kihívás után néztem: hogyan írjunk saját dalokat.

A valódi szakmai megmérettetés tehát szerintem inkább az, hogy rendszeresen nívós, kidolgozott programmal jelenj meg az élő koncertjeiden, és ott százszázalékosan teljesíts, mintsem, hogy ezeken a versenyeken meddig jutsz el.

– Mindig is érdekelt: hogyan születnek a saját dalok, hosszú ideig érlelődik benned a mondanivaló, vagy egy-egy markánsabb élmény hatásaként látnak napvilágot?

– Van olyan, ami évek óta érlelődik bennem, aztán kibukik 5 perc alatt, van olyan is, ami néhány nap, hét, és sajnos van olyan, ami meg sem születik soha. Az ötlet megszületése után kezdődik az igazi meló: meghangszerelni, kidolgozni részleteiben, gyakorolni, stúdióban feljátszani hangszereket, felénekelni, utómunka, mix-maszter, klip. Hú, de hosszas! Ezért a kedvenceim azok, amelyek spontánul készülnek. Így írtam dalt a Double Rise fesztiválnak, a szatmári utcazene-fesztiválnak, a Jazz in the Parknak, a Marosvásárhelyi Diáknapoknak, a Marosvásárhelyi Könyvvásárra az OLvasni jót, de írtam édesanyámnak szülinapjára és még Ferencz Nórikának is.

A karantén idején is több dal mocorgott, mocorog bennem, most dolgozunk rajtuk. Két magyar dalról van szó, amelyeket mélységesen befolyásolt a karanténhelyzet és a vírus. Az ötlet hamar megszületett, de ahhoz, hogy a dal formát ölthessen, kiépítettünk egy házi stúdiót a karantén alatt, és mindent mi játszunk el, de attól tartok, mire kész lesz, nem lesz már aktuális. Ez ilyen. Dalszerzőként picit amúgy mindig a múltadban élsz, a múltad dalait játszod, sok dal már nem is aktuális számodra, már máshol jársz, más zenei univerzumokban, vagy más érzelmi galaxisokban, de aztán a dal valahogy visszavarázsolja azt az érzést minden alkalommal, amikor előadod. Hihetetlen érzés és nagyszerű dolog ettől ez a „meló”.

– Gyakran halljuk, hogy külföldön a sztárzenészek hatalmas gázsikat zsebelnek be, de a hazai viszonyok közepette van-e kitörési lehetősége egy tehetséges fiatal zenésznek, mint te, van-e esélye itt, Romániában megélni a zenéből?

– Én már 2011, az egyetem befejezése óta mondhatni a zenéből élek. A kitörési lehetőségről nem tudom, mit mondjak, biztos lehetséges, mert van, akinek sikerült. Én valahogy kicsit úgy vagyok vele, hogy ha mindenki „kitör” (ha messzibb nem, akkor Magyarországig), akkor ki marad itthon? Sajnos azt tapasztalom, hogy az emberek is értékesebbnek látnak valamit, már csak azért, mert Magyarországról importáljuk, még ha amúgy gyökereiben erdélyi is. Ezt szítja az, hogy az erdélyi magyar emberek főleg magyarországi médiát fogyasztanak, és egyszerűen megfeledkezünk az itthoni értékeinkről. Lemennek teljes erdélyi fesztiválok egyetlen „hazai” fellépő nélkül, és ez kár, mert itthon is vagyunk még néhányan, de már egyre kevesebben, mert mindenki kifelé kacsinthat, ahol majd „sztár” lehet.

De bízom abban, hogy a vásárlásba és a fogyasztási szokásainkba úgy általában beáll egy új ideológia, és inkább a helyit részesítjük előnyben, inkább az itthonit segítjük, a kisembert, a kistermelőt, a helyi zenészt.

– Hogyan néz ki szakmai szempontból egy éved? A fesztiválok miatt, gondolom, forgalmasabb a nyári időszak, de télen milyen lehetőségek vannak, klubokban, kávézókban is rendszeresen felléptek?

– A nyarak nagyon húzósak, úgyhogy évről évre tudatosan figyelnem kell a szervezésnél, hogy ne vállaljak kamikázé-hétvégéket. Volt egy-egy olyan, hogy Nagyvárad–Câmpina–Budapest egymás utáni napokon, és az nem kevés kilométer és óra. Télen klubozunk, kávézózunk, decemberben karácsonyi vásárok, meg néhány cégbuli, esetleg szülinap. Mostanra kicsit kinyúlt a fesztiválszezon, vannak késő őszi jazzfesztek is az országban, vagy egyéb különleges koncertek, események. De télen mi is inkább hibernálunk, illetve én szeretem az esőt és a hideget – bentről a melegből: bekuckózom és alkotok.

Ezenkívül mindannyian tanítunk, van, aki intézményesen, van, aki függetlenül, nekem is vannak magándiákjaim, és az Erdélyi tévénél is dolgozom.

– A jelenlegi helyzet – amikor hónapok óta nincsenek koncertek, fellépések, a klubok zárva vannak, tömegrendezvényekre előreláthatólag az idén nem kerülhet sor – új kihívás elé állította a zenészeket, akiknek a fellépések jelentik a megélhetést. Vannak, akik online zenélnek, és pénzátutalással támogatni lehet őket, olyanok is, akik termékeket hirdetve zenélnek. Szakmai szempontból ti hogyan próbáljátok átvészelni ezt az időszakot?

– Mi is zenélünk online, a karantén ideje alatt vasárnaponként jelentkeztünk dalkérős, adományozós vasárnap esti Facebook livejainkban felváltva a Koszorus Krisztina Koszika oldalról meg a zenekar oldaláról. Segíteni is szerettünk volna: a beérkezett összeg felét a Divers és az Alpha egyesületnek küldtük tovább, amelyek a Covid Aiddel közösen meleg ételt osztottak a rászorulóknak. Ezenkívül több online koncertfelkérésnek, videóbejelentkezésnek tettünk eleget, volt, amelyre fizettek is adományokból. Készítettünk videót vagy koncertet, videóbejelentkezést az amszterdami Stay Home Music Festivalnak, a főleg amerikai Socially Distant Fest Facebook-csoportnak, az Erdélyi tv-nek, a budapesti Magyarság Házának, felléptünk a Bagossy Brothers online fesztiválján, a Divers egyesület online majálisán, a Stone Hill gyereknapi online eseménysorozatán, a Paprika Rádió 4fal 2dal projektjében, az erdélyi Maradj otthon! fesztiválon, valamint több közösségi éneklős projektben vettünk részt, volt, aminek a zenei alapját is mi készítettük teljes egészében (a Vásárhelyi Forgatag Lazítani c. videójának pl.). A külföldi csoportokban és fesztiválokon teljesen természetes az adományozás, PayPalen meg Revoluton óriási meglepetésünkre summás adomány gyűlt össze szinte minden egyes bejelentkezésünk után. Most valószínűleg még több zenész, művész fog a közösségi finanszírozási formához fordulni, és jobban el fognak terjedni az olyan platformok, mint pl. a Kickstarter, az  Indiegogo, vagy különösen a Patreon – aminek én nagyon örülök, mert nagy rajongója vagyok az ötletnek, és szeretném, ha itt is lenne hagyománya. Arról van szó, hogy magánszemélyek támogathatják a kedvenc előadóikat havonta, vagy per kreáció, egy általuk meghatározott összeggel, amelyért az előadótól különböző exkluzív tartalmat kaphat a támogató: pl. ki nem adott dal részlete, dalszöveg, ingyenes kotta, nem látott fénykép, postán küldött CD vagy árucikk stb. Valahogy úgy képzelem a Patreon patronjait, mint annak idején a mecénásokat, és tetszik az ötlet, hogy ember az embert segíti.