Ebédvendégeim

Bernády György gyakori ebéd- és vacsoravendég nálunk. Rengeteget beszélek róla szeretteimnek, akár tetszik, akár nem. Hiszen naponta olvasok róla a korabeli újságokban ezt-azt. Jót és rosszat. Azt gondolom – elfogultan és részrehajlóan –, hogy ez még mindig érdekfeszítőbb, mint annak a történészcsaládnak az esete, amelyről anekdotaként mesélték, hogy vasárnap reggelente még a nagy családalapító ágyban heverve, a három gyerek rácuppan a szülőkre, akik aztán délig Tudor Vladimirescuról és az ő pindurjairól mesélnek. Hiszen a gyerekek még kiskorúak, s jobb ma egy pindur, mint holnap két pandúr.

Az erőskezű építő polgármester és főispán tizenöt évig állt Marosvásárhely ormán. Tudta, melyik az a kellő pillanat, amikor fel kell lépni, és pontosan megsejtette, mikor kell szépen kibúcsúszni, eltűnni, lelépni. Nem mint a hatalomhoz görcsösen ragaszkodó erőszakos pártvezérek és egyéb nyikhájok.

Pedig kapott életében hideget és meleget, bírálatot, gúnyiratot és dicséretet, hízelgést, álbarátokat és becsületes ellenségeket. Ízig-vérig politikus volt a liberális múlt-múlt századi fajtából. És rugalmas. Pontosan érzékelte ellenfelei gyenge pontjait. A tanácsüléseken, ahol ő a másodelnök szerepét töltötte be, hiszen a főispán volt a díszpinty, Bernády az előadó, mindig felkészülten jelent meg. Valószínűleg fejben lejátszotta már a mérkőzést: jól tudhatta, hogyan válaszol indítványaira az ellenfél, az ellenzék, mit mondanak majd az avatatlanok és mit az aljas szándékú irigyek. Nem nagyon lehetett megfogni, rajtakapni. Tévedéseit nagyvonalúan tudta átfesteni, bemutatni, hibás számításaira mindig talált elfogadható, racionális vagy szívhez szóló magyarázatot. Csak azt a jövőt ismerte alaposan, amit ő tervezett meg.

Egyszer például arról volt szó, hogy új huszárkaszárnyát kellene építeni Vásárhelyen, mert a régi elavult, sem a huszárok, sem a lovak nem igazán érzik otthonuknak. Akkoriban még adtak az efféle magánemberi érzelmekre. Hiába, más kor volt, vagy máskor volt. Ezt a laktanyát Bernády az újraválasztása előtti programbeszédében (1908-ban) meg is pendítette sok egyéb mellett egy rövid kétórás expozéban. A közgyűlés közönsége csöndben figyelt, hiszen már megszokhatta, hogy a polgármester nagyszabású terveiben Marosvásárhelyt tényleg a székelyek modern fővárosává akarja átdíszletezni.

Amikor azonban a közgyűlés napirendjére tűzte a huszárkaszárnya építését, Petry Zsigmond, a mészáros és várospolitikus ellenszegült. Már korábban is megesküdött, hogy nem szavaz meg többet olyan költségeket, kölcsönöket, amelyek hasznosak ugyan a város számára, de a magas pótadókkal megnyomorítják a polgárokat. Felállt, és számokkal bizonyítgatta, hogy mennyire ráfizetéses lenne ez a huszárlaktanya-építés. Bürger Albert a polgármester oldalán állt, és azt mondta Petrynek, hogy nem tud számolni. Az önérzetes hentesmester felpattant, és azt vágta oda, igaz, ő nem végzett kereskedelmi akadémiát, mint Bürger, neki csak három osztálya van (!), de tud ám számolni, amije van, azt mind a maga józan eszével kereste, szerezte. Úgy látszik, ez hatott az alapjában véve kispolgári közgyűlési tagokra, akik nem kedvelték a város leggazdagabb emberét, a virilista Bürger Albert sörgyárost. Ne köntörfalazzunk, leszavazták Bernádyt és az ő kedves huszárjait. Pedig az indoklásban Bernády megcélozta a város-atyák közmondásos hiúságát. Azt mondta, ha Vásárhely nem vállalja, akkor majd biztosan vállalja a hadügyminiszternek kedveskedve Kolozsvár vagy éppen Torda. Ez sem hatott. A polgármester, beismerve vereségét, visszavonulót fújt, de azért halkan – elég hangosan ahhoz, hogy az egész közgyűlés meghallja – hozzátette: penig a huszártisztek jól keresnek, biztos pénz van a zsebükben. Családjukkal együtt ugyancsak fellendítenék a város kereskedelmi forgalmát. Virágzanának a boltok, üzletek, piacok. 

Ez késleltetve robbant. A gyűlés végén sorra felkeresték a távozó polgármestert, odasomfordáltak hozzá, és arra kérték, tűzze újra napirendre a kérdést a következő tanácsülésen. Biztosan meg fogják szavazni. Egy héttel később simán átment, csak Petry maradt következetes álláspontjához, mi több, vereségét annyira a szívére vette, hogy lemondott a törvényhatósági bizottságban viselt tagságáról. 

Happy end nincs? – kérdezhetnénk. De van: a törvényhatósági bizottság központi választmánya nem fogadta el Petry Zsigmond lemondását, úgymond nélküle nem teljes a tanács esze és akarata. A térden állva könyörgés megspórolva. De a tövis a szívbe beléveretett…