Csucsu
2024-05-24 09:00:00
- Bölöni Domokos
A mentőautó alig lassít, hátsó részéből egy test repül a szabadba, és a végtelennek tűnő csatorna füves pereméről megadóan fordul a széles árokba. Hangtalanul, mintha vízbe kívánkozna.
Ajtócsapódás, a motor felbőg, rövidesen távolról hallatszik zümmögése.
Idegtépő csend, a szél dühödten ront a végeláthatatlan kukoricatáblára. Embermagasságú szárak hegyén a virágok kéjesen rázkódnak, poruk belengi a tájat.
A hulla nagyot tüsszent.
*
Nem kellett volna visszamennie. A boldogtalan, az nosztalgiázni sem tud rendesen.
Itt tette az első feljelentést. A brigádvezető látta, amint kapálás közben kivágják a zsenge kukoricát. Ráhúzzák a tövére a földet, mintha semmi sem történt volna.
Röhincsélnek, makaróniul dumálnak, hogy a szász is értse. Negru pe verde, Herr Gott nu le vede. Zöld feketét kap, az isten is vak.
Érti a brigádos, hogyne értené. Fel is jelenti őket, másnap már hazatoloncolják mindkettejüket. Oda az ösztöndíj, jobb, ha elbujdosnak.
Társa el is tűnik, örökre.
Akkor írja az első feljelentést; alattomos osztályellenség rá akarja venni, hogy irtsák ki a kukoricát, cserébe pénzt kínál.
Brigádos szabotálja a munkáshatalmat és a szocializmust. A kapálásra váró sor kilométer hosszú, óriási a kár.
Ellenőrzés megállapítja: valóban elszáradt a kivágott termény. Újságcikkben lepleződik le a hitlerista-fasiszta, németbérenc osztályellenség. Feljelentőről viszont nem esik szó. Katonai iskolába kerül.
A módszert mindvégig sikerrel alkalmazza. Dolgát megkönnyítendő kész szövegeket kap, be kell tanulnia, s tanúskodnia.
Egyik ismerőse tud a dolgairól, azt mondja egyszer a kocsmában: te vagy a kétnyelvű Pelikán elvtárs.
Őt is feljelenti.
Szép és kerek az élete. De persze mégsem kellett volna engednie az ürdüng intetüinek. Nem kellett volna elmennie az ötvenévesre. Te is velünk jártál, mondták. Egyen-ketten.
Két évig sem volt az osztállyal, mégis ellenállhatatlan vágy feszíti, hogy közéjük menjen, és minden konspirációt felrúgva meséljen az életéről.
Hiszen eltelt annyi év. A rendszer rókabőrre váltott, a régi trógerek átvezették „tapasztalatukat” az új, „bűntelen” generációra... Miért ne dalolhatna végre ő is, úgy a szívéből, szabadon...
Elévült alakok, köpenyt váltó „sorsüldözöttek” életrajzukat cirkalmazzák. Divatos a demokratikus mosakodás.
Hát csak elmegy arra az ötvenesre, s mesél, akár a többi. Hadd lám, mi lesz.
Dögölj meg, Rákosi. Grozapéter, Gyorgyudézs.
Korábban kellett volna odajárulni. A negyvenévesre, a negyvenötösre.
Hol volt ő akkor.
Már az első „egykori osztálytárs” a Toldi Bencéjéhez hasonlóan kezdi a beszédet „Miklósnak nagyapján”, s oly tüzetes életrajzot rittyent, hogy né, dél is elmúlt, s még csak a prosztatáját ecseteli a szerencsétlen.
Sajna-hajna, ő, „a tékozló kolléga” pózát választva: már csak estefelé, a bankettszerű cseverészés közben jut szóhoz.
Felállva mond pohárköszöntőt. Nézik báván, ki ez.
Hej-rup. Zseniális trükkel, kilétét kikotyogva néminemű kis reklámot csap „nemsokára megjelenő” (holott egyetlen sort sem tett papírra) önéletrajzi könyvének. „Vallomásomban lerántom a leplet az átkozott titkosrendőrség – ördögi főnix, máris újjászületett! – egykori és mostani disznóságairól!”
A bizonygatási kényszert ismeri és utálja. Mégis folyton eljár a szája.
Ki figyel oda. Apatikus hallgatás.
Vallomásos szuperhevületében nem észleli, amint leleplező szándékai felmutatásakor egy-két arc fakóbb a pergamennél.
Orruk a kútban. Zsebtelcsijüket babusgatják.
Úgy távozik, mint valami döciről hazakódorgó szerelmi csalódott kamasz. Holott semmiféle kapcsolata – ezek a locsogó-fecsegő ránczúzalék lédik mind ezeridegenek.
Amint kilép a vendéglőből a friss levegőre, taxiért kiált.
Mentőkocsira emlékeztető valami áll elő. Helybeliek szerint „a duba”.
Jöjjön, kérem, segítünk – és már fel is fektetik.
Viszi a furcsa jármű.
A bárból kihallatszik egy igen régi dal, ezt jó, ha emlékezetébe vési, felidézi majd a tárgyaláson.
Chattanooga Choo Choo.
*
A mentőautó alig lassít, egy test repül a szabadba, és a végtelennek tűnő csatorna füves pereméről megadóan fordul a széles árokba. Hangtalanul, mintha vízbe kívánkozna.
Ajtócsapódás, a motor felbőg, rövidesen csak távoli mintha-zümmögés.
Idegtépő csend, rohamra indul a szél, vallatja a végeláthatatlan kukoricatáblát. Virágok az embermagasságú szárak hegyén kéjesen rázkódnak, poruk betölti a tájat.
A hulla nagyot tüsszent.
Aztán még és még.
Messziről ismét az a dal.
Chattanooga Choo Choo.
A régmúltban gőzmozdony sípol.
A tüsszentés lassan elmarad.
