Csoda az aljban
2017-07-25 14:09:41
- Nagy Székely Ildikó
Hatalmas, meleg kaptár az ébredő Budapest. A munkába sietők és a ráérősen várost nézők mozaikjában mindegyre feltűnik egy mozdulatlan, szürke pont.
Hatalmas, meleg kaptár az ébredő Budapest. A munkába sietők és a ráérősen várost nézők mozaikjában mindegyre feltűnik egy mozdulatlan, szürke pont. A járdaszéli padokon, telegraffitizett aluljárókban éjszakázó, gyűrött arcú emberek az időtlenség fáradt jelképei. Számukra egybefolyik a tegnap a mával, a jövő pedig sosem volt, vagy rég elsüllyedt sziget. Némelyiküknél tábla van, azon üzenik, miért van szükségük segítségre. Mások csak a szemükkel kérnek. A Deák Ferenc téri metróállomás hűvös, huzatos világában azonban olyan párossal találkoztam, akiknek látszólag, a pillanat irgalmában mindenük megvolt.
A percenként érkező–távozó szerelvények zajától tisztes távolságra, a föld alá vezető lépcsősortól pár lépésnyire feküdt az ősz hajú, csontos arcú asszony és a hosszú hajú, művésziesen tökéletes arcvonású fiú. Nagy, barna takarókba burkolóztak, ki-ki a sajátjába. Egyenletes, békés szuszogásukat nem zavarták a fölöttük suttogó strandpapucsok, kopogó körömcipők. Hat-hét nejlonszatyor, egy jól megpakolt táska és megszámlálhatatlan színes gyertyatartó őrködött körülöttük. Hirtelen fehér egyenruhás, fiatal nő állt meg az asszony lábánál.
– Lehet készülődni – szólt az alvókra, és azok, mint vezényszóra, nyitották is a szemüket, cihelődtek. Pár perc múlva már falnak döntve pihent a kartonból rögtönzött ágy, szépséghibáit a takarók rejtették el a világ szeme elől. A lélegzetnyi otthon „bútorzata”, a szekrényként „működő” szatyrok is összébb húzódtak. Percekig néztem a néma jelenetet, és később is nehezemre esett továbblépni.
Alkonyat körül jártam arra legközelebb. Az idős asszony egy divatosan öltözött fiatal nővel babakocsit cipelt felfelé a lépcsőn. Amint kiértek az esti fénybe, a fiatal aprópénzt vett elő. A ráncos tenyér kinyílt, aztán gyorsan össze is zárult. Az asszony boldogan indult az aljba pár száz forintnyi szerzeményével.
Az elkövetkező reggeleken mindig láttam a Deák téri metrólakókat. Volt, amikor álmos-morcosan nézegettek körbe, mint akiket bosszant a korai ébresztő. Máskor már összepakoltak, mire odaértem, és indulni készültek tétova útjaik valamelyikén. Egy este, amikor már meg volt vetve a kartonágy, nyitva hagyott könyv hevert rajta. Margaret Mitchell regénye volt, az Elfújta a szél. Azt hiszem, ekkor döntöttem el, hogy nem hagyhatom ki ezt a beszélgetést, legalábbis mindenképpen meg kell próbálnom szóba állni a különös párossal. A következő reggelen tettem erre kísérletet.
– Miben segíthetek? – emelte rám fátyolos tekintetét az asszony. A fiú hallótávolságon kívül lépett, egyértelművé téve, hogy ki akar maradni a társalgásból.
– Nincs nekünk semmi mesélnivalónk – zárkózott el a párbeszédtől az asszony is.
– Azokat a gyertyatartókat maguk készítették? – próbálkoztam újra.
– Igen, sörösdobozokból. Azt aztán találunk itt eleget. De nem teszünk beléjük égő gyertyát, azt nem szabad. Csak a magunk kedvtelésére csináljuk ezeket, és ha valakinek megtetszenek, pár forintért vihet belőlük párat.
– A könyvet a fiatalember olvassa? – fűztem tovább a kérdések sorát.
– Igen, az unokám. Ő mindig is imádott olvasni. Amikor megvolt még a lakásunk, faltól falig mind könyvek voltak benne… A gyereket mi neveltük a férjemmel. A lányom azt sem tudta, ki az apja a fiának, épphogy megszülte, és itt is hagyta nekünk. Elment Ausztriába egy nős férfi után. De nem panaszkodom, mert okos, jószívű gyerekkel ajándékozott meg. Egyetemet is végezhetett volna ez a fiú. Ha a férjem erősebb lett volna az italnál, nem került volna zálogba a lakás, és nem vette volna el a bank. Az „úriember” aztán szépen meglógott, átsétált a túlvilágra, én meg itt maradtam a gyerekkel.
– Önnek semmilyen keresete nincs?
– Nekem háztartásbeliként nincs igazolt munkaviszonyom. A férjemnek volt egy boltja, oda segítettem be, de abból sem maradt semmi. Amikor elvesztettük a lakást, egy darabig albérletben éltünk, de mivel nem tudtuk fizetni a bérleti díjat, hamar az utcára kerültünk. Itt néha segítek a cipekedőknek, abból jön egy kevés pénz kenyérre, tejre. Meg aztán segítőkész emberek szinte naponta „házhoz szállítják” nekünk a reggelit. Hol egy kiflit, hol két almát találunk a poggyászunkon, előfordul, hogy sült csirkét is.
– Az unokája nem próbált munkát találni?
– Dolgozott ő több helyen is, építkezésben, költöztetőcégnél. De mindenhol csak csúfolkodtak vele. Tudja, mi már megszoktuk ezt a fajta életet, itt legalább ismer mindenki, tudjuk, mikor mire számíthatunk. Nem mondom, hogy soha nem köt belénk senki, egyszer-kétszer ki is raboltak… De lehetne rosszabb is. Néha meg igazi öröm ér. Például most ez a könyv. Ott találta az unokám ledobva a sarokban. Olyan boldog volt, mint amikor gyermekkorában megjött az angyal. Látja, itt is történnek még néha csodák…
Pár percre csend telepedett közénk.
– Most már hagyjon minket, kérem – húzta ki magát az asszony. – Amíg maga itt áll, nem pihen le a gyerek.
Miután elköszöntünk, beszélgetőtársam maga köré bugyolálta a takarót, mint aki fázik. Unokája zavart léptekkel közeledett a karton fekhely felé, de egyszer megvárta, hogy elinduljak felfelé a lépcsőn. Tapasztalatból tudhatta, hogy onnan már nem térek vissza.
