*Fotó: Nagy Tibor
Ők már mindent tudnak a fenti valóságból, és időnként nekünk, ittmaradottaknak is megmutatnak belőle egy leheletnyit. Csak ennyit, hiszen ennél többet földi világhoz szokott tekintetünkkel képtelenek lennénk befogadni. Köztünk járnak szellőlépteikkel, hozzánk érnek az autóbuszba zsúfolódott tömegben, végigsimítanak takarónkon, amíg alszunk. Észrevétlenül jönnek, és úgy is távoznak mindig.
Egyetlen napon, november első, alkonyatba nyúló délutánján és a gyertyafényszigetek közt szinte illuzórikusnak tűnő esti órákban mutatkoznak csak meg kendőzetlenül. Olyankor nem ők szegődnek a nyomunkba, mi indulunk hozzájuk befele hulló szavainkkal, megszokott, emlékező mozdulatainkkal, az elmúlt év minden zajával, zörejével. Csendjükből kínálnak minket, köszönetképpen a hozott virágért, mécsesért, időért. Egyszerre védelmező és tanító ez a csend. Fogadjuk el, töltekezzünk belőle amennyire csak lehet, hogy kitartson a következő világításig. Ez a magasból ránk simuló némaság segítsen meghallani, megérteni a felhők mögött kirajzolódó, lenti dolgainkhoz is erőt adó lényeget.
