A csend faluja, a falu csendje

Unokát a csend falujának tartják. A Sárpatak völgyében megbújó félszáz lelkes település, amely nevével ellentétben ma már elsősorban a nagyszülők lakóhelye, július 30-án életre kelt.

„Valami furcsa összehangolódás,

Valami ritka rend –

Széthúzó erők erős egyensúlya,

Mély belső bizonyosság idebent…”

(Reményik Sándor – Béke)

Unokát a csend falujának tartják. A Sárpatak völgyében megbújó félszáz lelkes település, amely nevével ellentétben ma már elsősorban a nagyszülők lakóhelye, július 30-án életre kelt. Szép fekvésű neogótikus református templomába a mezőségi településekre jellemző fatorony harangja hívta a hazaérkezetteket, akik Unoka történtében az első falutalálkozón vettek részt.  

A buja növényzet között szétszórtan fekvő házakat, udvarokat az idős nagyszülők örömére a gyermekek és az unokák népesítették be. Az üdezöld délelőtti fényben számottevő menet vonult a templom felé. Szinte hihetetlennek tűnt, hogy egy ilyen apró falu hogyan tudott annyi jókötésű, szép arcú, láthatóan megállapodott körülmények között élő középkorú és idősebb férfit és nőt adni a szűkebb és tágabb hazának, Koósokat, Bangákat, Csegedieket – hogy csak néhányat soroljunk a jellegzetes unokai nevek közül. Édesapja révén unokai gyökerei voltak Koós Ferenc bukaresti református lelkésznek és írónak, aki különleges szorgalma és kitartása révén szegény szolgadiákból miniszteri tanácsossá küzdötte fel magát.

Megmentették az összeomlástól

A sokszorosára dagadt unokai gyülekezetnek Pápai László hirdette az igét, aki kilenc éve teljesít elhivatottan szolgálatot a 109 lelkes toldalagi és a helybéli reformátusok körében. Büszkén vette számba, hogy az eltelt közel egy évtized alatt a közös cél érdekében hogyan sikerült összefogni a negyvenlelkes gyülekezetet.

A francia testvértelepülés, Feyzin, a svájci HEKS alapítvány, az egyházkerület, valamint a helybeliek és az elszármazottak anyagi támogatásával és munkájával 2007-re felújították az 1930-as években átépített templomot, amelyet az összeomlás fenyegetett. Jelenleg a Gustav Adolf alapítvány és a Szülőföld Alap támogatásával az 1700-as évek végéről származó kazettás mennyezet restaurálása van folyamatban, amelynek az elkészültével az unokai templom is odakerül műemlék ékszereink sorába. Mindezek után elhihetjük Pápai László lelkésznek, hogy Istennek tervei vannak a kicsi unokai gyülekezettel, ha a templomuknak ilyen szépen sikerült megújulnia. A szülőföld adta őserőről, a barna zsalugáteres otthon szépségéről az unokai születésű Lészai Margit rajztanárnő versét Koós Péter, a falu visszahívó szaváról, a gyermekkori emlékekről szóló költeményt egy székely ruhás kislány, Banga Edit mondta el.

A szertartásnak különös színt, erőt adott a régeni református fiatalok Sófár zenekara, akiknek a neve az egeket megnyitó bibliai kürtöt idézi. A különböző hangszereken játszó fiúkból és az énekes lányokból álló együttes tagjai művészeti iskolás diákok, akik az ifjúsági istentiszteleteken szolgálnak, de hívják már külföldre is őket. Vezetőjüknek, Banga Gáspárnak szép emlékei fűződnek az unokai templomhoz. Apai nagyszüleinél töltve a szünidőt, a harmóniumot próbálgatta, amikor Magyarosi Sándor, aki a hangszert megjavítani érkezett a faluba, felajánlotta, hogy foglalkozik vele. Így indult el a zenei pályán, s később a marosvásárhelyi főiskolán végzett, majd a kolozsvári konzervatóriumban folytatta tanulmányait.

Köveken csónakázni

Az istentiszteleten részt vett Milăşan Ioan, Faragó község polgármestere, aki kérdésünkre elmondta, hogy a helyhatóság kezdeményezésére a község mind a négy településén támogatják a falunapok megszervezését. A községnek 1756 lakója van, Faragón 560-an, Körtekapun 180-an, Unokán 49-en, s a legnépesebb faluban, Tancson 860-an élnek (120 magyar és 860 roma személy). Az alkalomra lekövezték a Körtekapu felőli utat, csakhogy a frissen szórt kövön mintha csónakban lettünk volna, úgy csúszott jobbra-balra az autó. A falut Toldalag irányából könnyebb megközelíteni, ahol korábban a franciák támogatták az útkövezést.

A templom udvarán, ahol pálinkával, üdítővel és kaláccsal kínálták az istentiszteletről távozókat, rokonok, ismerősök és barátok találkoztak. A helybeli asszonyok keresztszemmel varrt könyvjelzőkkel ajándékozták meg a vendégeket.

Pápai László református lelkész érdeklődésünkre elmondta, hogy a falunak nincs nagy határa, viszonylag kevés a föld, amit már alig van, aki megdolgozzon. Híres volt az unokai pálinka, de nemrég a templommal szembeni pálinkafőzdéből ellopták az üstöt.

A 49 lakosból 40 református, három egyházon kívüli, két adventista és nyolc ortodox vallású. Bár elöregedett gyülekezet az unokai, mégis kilenc gyermek van, akiket iskolabusszal visznek Vajdaszentiványra. A világháború kivételével, amikor az oroszok a templomból lőttek a németekre, drámai események nem történtek a faluban.

Bálok és búzakoszorú

A 80 éves Koós Mária férjét gondozza, akinek levágták a fél lábát, s ő rendezi a nagy kertet is. Koós János, de nem az énekes – mutatkozik be a fia, aki unokai lányt vett feleségül. Koós Ibolya a marosvásárhelyi bőrgyárban dolgozik, s elmondja, minden hét végén hazajárnak, hogy férje idős szüleinek segítsenek, a lányuk pedig különösen szereti Unokán.

Banga Ilona is unokai társat választott magának, a hétvégeket a szülőfaluban töltik.

– Olyan szép gyermekkorom volt! Bár hatan voltunk testvérek, a csend, a békesség és a szeretet maradt meg emlékeimben. Karácsony estétől kezdve a bálok szinte egybefolytak, s aratáskor búzakoszorút fontunk.

Banga Gyula, aki 1930-ban született, s negyven évig volt a református egyház kurátora, gyermekkorát idézi. A negyvenes években 75 ház volt a faluban, a hatosztályos iskolában 30 gyermek tanult, s ott lakott a tanító is. A lelkész akkor is Toldalagról szolgált be Unokára. Banga Gyula visszaemlékezik, amikor 1937-ben a fából készült templom alá betonalapot öntöttek, s téglából raktak új falakat. A haranglábban, amiben a szegek és a kötések is fából készültek, egy kisebb és egy nagyobb harang hívja a gyülekezetet. A kalákák, fonók, farsangok hangulatáról beszél. Lánya, Loghin Mária, aki Régenben tanítónő, Unokán is otthon érzi magát, hetente egyszer-kétszer, szünidőben pedig hosszabb időn át szüleinek segít. Az egyszerű, szerény, dolgos emberek tiszta szórakozása – ez jut eszébe a fiatalkoráról, amikor a Bika réten gyülekezett az ifjúság, ahol különböző játékokkal szórakoztak.

A szegény családból származó, korán árvává vált Szabó Istvánt, aki a Zsil völgyében, majd Szászrégenben dolgozott, Magyarországra sodorta a sors. Bevallása szerint azért tért haza, hogy gyermekkori, fiatalkori ismerőseivel találkozzon. Özvegy Banga Rozália, akinek férje szintén unokai, 62 évet töltött a varrógép mellett, s most kertészkedni jár a szülői házba, hogy a nyugdíját kiegészítse.

Dán Mihály, a jelenlegi gondnok gépkocsivezető volt Régenben, majd a franciák által vásárolt mezőgazdasági gépeken dolgozott. Jelenleg egy mezőgazdasági vállalkozás adminisztrátora. A moldvai vállalkozók száz hektár földet bérelnek Unokán, Toldalagon és Körtekapun, s búzát és kukoricát termesztenek.

– Bevezettem a vizet, városon sem könnyű, most már el sem mennék – mondja a középkorú unokai férfi, akinek a lánya már Vásárhelyen dolgozik, s hatodik osztályos fia is továbbtanulni készül.

Az unokák kezében

A szombat déli órákban benépesült a művelődési otthon környéke, ahol szólt a zene, sült a miccs, s a régeni kultúrház magyar tánccsoportja, a vajdaszentiványi fiatalok, a faragói román csoport és a petelei roma táncosok gyülekeztek. A művelődési házban tartott ünnepségen a falu két legidősebb lakója, a 88 éves Csegedi György és a 86 éves Banga Ilona, s aranylakodalmas házaspárok kaptak oklevelet, s a táncosok, énekesek fellépte után bállal és tűzijátékkal ért véget az első unokai falutalálkozó. Reménykedjünk, hogy nem az utolsó, bár a lakosság száma folyamatosan csökken. Az 1910-ben számba vett 263 személyből 1992-re 102, 2002-re 71, 2011-re 49 maradt, s egyre több ház ablaka van bedeszkázva, miközben a fák, a bokrok, a növényzet benövi a falut, amelyet „Vanoka telke” néven már 1268-ban lakott településként említettek az okiratok. Közel hétszázötven év elteltével, bár a leszármazottak ragaszkodnak a faluhoz, Unoka léte vagy nemléte a gondviselés mellett valóban az UNOKÁK kezében van. Tőlük függ, hogy megőrzik-e a falut, vagy azon a helyen, ahol a legenda szerint egykor betyárok leltek menedékre a világ szeme elől, csak a csend marad.