Unokáim most ismerkednek a rokonsági fokokkal. A különféle rokonok, felmenők és leszármazottak, a beházasodottak és a kiváltak, a voltak bonyolult hálózatával. A sógorság aztán külön nehézség elé állítja őket, ugyanis ennek megértése és beillesztése a családrendbe már komoly fejtörésre ad okot.
Vannak családok, ahol egyszerűen a „bátyja-nényje” járja, és ezzel a gyerek számára a kérdés a végletekig le van egyszerűsítve. Mindenki rokon, akit puszival kell köszönteni, akinél le lehet táborozni, akivel az apa, anya, a nagyszülők bensőségesen beszélgetnek valami emlékekről, ismeretlen harmadikokról. Sőt a rokonság – a valódi, vér és családfa szerinti – egy részét a leszármazottak nem is ismerik meg, csak egy sajnálatos és gyászos eset kapcsán, mikor a közeli szerett idős meghal, és váratlanul ezer vadidegen és nyájas hozzátartozó lép ki az ismeretlenség homályából, és mind részt kér vagy követel az örökségből.
Ez annál is könnyebben előfordulhat, mert az utóbbi harminc esztendőben – ami már egy szűken mért, de elfogadott nemzedéknyi idővel egyenlő – a családokból faluról éppen úgy, mint városi élhetetlenségi körülmények közül sokan kiváltak, másutt estek neki a jobban jövedelmező munkának, biznisznek, szélhámiának. Hát még azok, akik kivándoroltak politikai-gazdasági-nemzetiségi-pszichikai okokból, megtagadták a hazatérést a megvalósult szocializmus országaiba, akik kiszöktek, sikerrel sprintelték át a Dunát, hűtőkocsi aljára kapaszkodva tették meg az utat Kürtőskalácstól Sachertortáig.
A rokonság rendszerint mindenféle egyéniségeket felvonultat. Talán utoljára a törzsi korszakban volt egységes a három-négy együtt élő nemzedék. Azóta azonban a nagycsaládi keretek széttöredeztek, a benne foglaltak szétspricceltek térben, időben, ízlésben, politikai meggyőződésben, vagyoni állapotban. Amint egy családi fotóra tekintve az egyes ismert tagok élettörténetét elkezdjük mesélni az unokáknak – ha egyáltalán kíváncsiak a gyerekek a felvételre, nemcsak saját magukra és a mindent taroló, elmocsarasító mobilkütyüre –, akkor kis családregények fejezeteit, befejezett novelláit, tanulságos állatmeséket és hiteles történeteket mesélünk el. Persze kérdés, ebből mennyit jegyez meg a gyermeki értelem és érdeklődés, hány nevet tart észben, és azt, ki kicsodával áll viszonyban, haragban, szerelemben, érzelmi gödörben vagy mennyben, adósa vagy szerencsekovácsa, munkaadója vagy pletykása volt-e.
Emellett – mondanunk is szükségtelen – az elővett, albumba ragasztott, fényképes cipősdobozban tartott fotókon rendszerint szép számmal szerepelnek „a fene tudja kicsodák” is. Meg lehetne kérdezni valakit, a saját felmenőinket, rokonokat, Pali nénit és Rózsi bácsit, csakhogy… már nincsenek az élők sorában, emlékezetük kifakult, teljesen blank lett, ha mégis kéznél vannak, zavart hebegés, bizonytalanság uralkodik el szavaikon, összehúzott szemmel, elektronmikroszkóppal sem tudják azonosítani a „fene tudja kicsodák” kategóriába tartozó légiónyi embert, akiket szivélyesen átkarolnak az ismertek, együtt ülnek egy sörkertben, akikkel karon fogva sétálnak egy szép őszi délelőttön spriccelt kabátban, rövid ujjú kivingben, vadonatúj orkánkabátban a főutcán. A háttérben még a Michelangelo és Bramante építette 4. számú általános sport- és káderiskola érdekes sziluettje is látszik, amit persze ma már nem így hívnak, hanem egy helyiek által soha nem hallott nagyságról (szellemi parányról) neveztek át/el/tova.
Pillanatnyi inspirációval – hogy az unokák előtt felcsillanthassuk elmeélünk egyediségét, emlékezetünk kristályépségét – kézenfekvő gyorsan nevet adni a fel nem ismert(ek)nek, gyorsan vázolni, milyen kapcsolatban állott velünk, hírneves családunkkal, miként tette tönkre életét, baklövéseit, nagy mondásait. Egyszóval mi is alkothatunk hihető morzsákból, olvasott családregényekből élettörténeteket, pompás képaláírást. És ha szerencsénk van, az unoka megjegyzi, észben tartja, saját ízlése, tapasztalata szerint átgyúrja, feldolgozza, és huszonöt évvel később nagy sikerű családregényt ír belőle. A kötet előszavában vagy a fülszövegben azért megjegyzi, hogy valóságalapja százszázalékos, igazi, egykor élt emberek valóságos megtörténéseit írta meg, csupán a neveket másította meg. A kitalált neveket és sorsokat. Ezt hívják dupla csavarnak.
