Csákányi Eszter a 26. Bernády Napok díszvendége

A Kossuth- és Jászai Mari-díjas színésznő, érdemes művész, a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja  október 25-én, pénteken 18 órakor a rendezvénysorozatot záró gálaesten a Kultúrpalota nagytermében lép a marosvásárhelyi közönség elé. Az Amikor találkoztam Barisnyikovval című monodrámát adja elő. Közreműködik Kertész Endre csellóművész. Csákányi Eszter nagy sikerű előadásának híre hozzánk is eljutott, a különleges színházi produkcióval kapcsolatos tudnivalókat az alábbi interjú részletezi.

– Kedves művésznő, Ön azon kevesek közé tartozik, akik elmondhatják, hogy szinte minden szerepet eljátszhatott, amit csak szeretett volna. A Színházi adattárban 166 bemutató jelenik meg a neve mellett. Mondhatni valamennyi műfajban, színpadon, filmen, tévében, hangjátékban bizonyította kivételes tehetségét, rendkívüli népszerűségét számos rangos díj, elismerés is honorálja. A vastaps biztos marosvásárhelyi fellépésén sem marad el, nem csak azért, mert nálunk is nagyon sokan kedvelik, de azért is, mert olyan önálló esttel érkezik a Kultúrpalota színpadára, amelynek romániai vonatkozásai is vannak. A produkció egyik kiindulópontja annak a Bodor Johannának az önéletrajzi jellegű könyve, aki Kolozsváron született, Bukarestben vált táncművésszé, sok hányattatás nyomán Magyarországra települt át, majd a rendszerváltás után Marosvásárhelyen is hosszasan dolgozott vendégtanárként. Bodor Johannából hogyan lett az ön egyszemélyes színházában Marosán Henriett? A Nem baj, majd megértem című könyv pedig miképpen váltott formát, és öltötte magára az Amikor találkoztam Barisnyikovval címet?

– Ez egy kitalált történet. Bodor Johanna könyve és a Barisnyikov-sztori csak háttéranyag volt számunkra. Mi egy előadást akartunk csinálni, nem az ő történetüket megvalósítani. Önálló darabon gondolkodtunk, a Marosán Henriett név jóval később jutott eszünkbe. Sokáig íródott az anyag, nem volt nevem a szerephez. De az egyik gyerekkori tanárom, balettmesterem Heni volt, a másik Fini. Ők tanítottak engem a táncra. Rájuk gondolva ugrott be a Henriett, majd a Marosán név. A lényeg azonban az, hogy ez egy fiktív történet. Eleve nem gondoltuk, hogy eredeti neveket használjunk. És tulajdonképp a pandémia váltotta ki bennem a produkció ötletét. Akkoriban hirtelen rengeteg időnk lett, és úgy éreztem, csinálnom kell egy önálló estet. De már nem akarok benne énekelni, mert abból volt már nekem három, nem akarok pusztán prózát mondani, noha nagyon szerettem Parti Nagy Lajos szövegeit, hanem valami mást szeretnék. És mivel tényleg találkoztam a világhírű Barisnyikovval, az ő sorsa, egyénisége is megihletett. Amerikában ismertem meg igazán, a Pintér Béla és Társulata Titkaink produkciójával voltunk ott vendégszerepelni az ő meghívására, akkor többször is beszélgettem vele. Nagyon megérintett ez az ember.  Rendkívül tehetséges, rettentően okos, bájos, humoros, nagyon nagy művész, a tétlenségre kényszerítő járvány idején többször is felidéztem magamban a találkozásunk élményét. Az is eszembe jutott, hogy fiatal koromban én is rengeteget táncoltam, meg az is, hogy talán még most is fel tudom emelni valahogy a lábam egy ilyesfajta táncos történet megjelenítéséhez. Addig már olvastam Johanna könyvét, tudtam, hogy mindketten hasonló pályát futottak be: emigráltak, bátran elhagytak egy országot, a veszélyek sem riasztották el őket. Ezért is gondoltam, hogy a Johanna és Barisnyikov anyaga fog kelleni nekem ehhez az előadáshoz.

– Sokan és sokat tudnak az orosz–amerikai balett-táncos, koreográfus, filmszínész Mihail Barisnyikovról. Interjúkból értesültem, hogy akár véletlennek is tekinthető a világhírű művésszel való színházi találkozása. Illetve mégsem?

– Az első történetem Szilágyi Marihoz köthető. Ő már nem él, fantasztikus dramaturg volt, fordító, sok alternatív fesztivált rendezett Magyarországon. Szervezett egy olyan fesztivált is, amibe benevezte a Titkainkat. Ment az előadás, és volt kaposvári kolléganőm, Magyar Éva, aki azóta már Londonban élő színész és táncosnő, végignézte, nagyban lelkendezett, és újságolta, hogy Barisnyikov ült mellette. Nem akartam hinni. Azonnal felhívtam Szilágyi Marit, hogy létezhet-e ez, ő pedig megerősítette, hogy igen, inkognitóban jött Amerikából. New Yorkban felült a repülőre, utazott kilenc-tíz órát, megnézte az előadásunkat, majd másnap visszarepült. Aztán Barisnyikov a következő évadra meghívta az előadást a Baryshnikov Arts Centerbe, amelynek van egy befogadó színháza, és nemcsak ott játszottunk, hanem különböző egyetemi városokban is. Három hetet voltunk Amerikában. Nagyon szeretett minket, roppant szeretet van abban az emberben, azt akarta, hogy jól érezzük magunkat. Jó programok voltak, fantasztikus helyeken laktunk, mindennel meg lehettünk elégedve. New Yorkban kétszer léptünk fel. Végül tartott egy fogadást, ahova meghívta az egész társulatot. És ott volt az ominózus beszélgetésem vele, ugyanis kiharcoltam, hogy vele üljek egy asztalhoz. Ő akkor már 70 vagy 71 éves volt, és elmondta, hogy volt egy önálló estje. Abban már többet beszélt, mint táncolt, de azt nagyon komolyan vette. Mint mondta, egy másfél órás előadásra három órát melegít be. Ez a tény engem nagyon megérintett. Egy igen fontos kérdést vet fel. Még nagyon sok mindent mesélt akkor a táncról. Behívott minket az irodájába is, ahol a különféle jelmezektől kezdve rengeteg lenyűgöző dolog volt. Engedte, hogy egy kicsit beavatódjunk az ő bizarr világába. Tényleg mámoros találkozás volt, és még hajnalban is, amikor indultunk haza, odajött a szállodához elbúcsúzni. Elmondta, hogy nagyon tetszett neki az előadásunk. A Titkaink tényleg különleges produkció, lényegében ő is érintett volt azáltal, amit felvetett. Abból a szocialista valóságból, ami kidomborodott az előadásból, ő is részesült valamikor. Ikonikus az egész történet. Felemelő számomra, hogy amikor 70 éves voltam, felhívták, hogy írjon valamit a könyvembe, és nagyon gyönyörűt írt. Külön üdvözölt is a születésnapomon. Elképesztő karakter, mellesleg rendkívül vonzó férfi.

– Bizonyára az ő elhivatottsága, szakmai, emberi megszállottsága is áthatja a monodrámát, amelynek a végén elhangzik egy kulcsmondat: „Egész életemben azon dolgoztam, hogy megtudjam, ki vagyok én.” Ez a főszereplőre vagy önre értendő? És ha önre, akkor kiderült, kicsoda ön?

– Ez egy örök kérdés. Nem csak a színészekre vonatkoztatható. Minden normális ember keresi önmagát, akár kimondja, akár nem. Gyakorlatilag mindenki ezt teszi egy egész életen át. A színész azzal a szerencsével van megáldva, hogy a frusztrációkat, félelmeket meg hiányokat esetleg ki tudja magából játszani. Ha szerencsés, és olyan szerepeket kap, amikhez köze van, akkor valóban képes használni a saját lelki múltját, lelki életét. Az menjen színésznek, aki ezt be meri vállalni. Furcsa dolog ez, szerintem egyfajta terápia. Ha egyre inkább vállalja önmagát és az érzelmeit, a színész tulajdonképpen gyógyítja önmagát. De az élet természetesen nem ilyen egyszerű. Bonyolult a kérdés, de igazából a darabban Marosán Henriettre is vonatkozik, meg persze rám is.

– Többször nyilatkozta, hogy gyermekkorában nem színész, hanem táncművész szeretett volna lenni. Nem jött össze, de színészként is lételeme maradt a mozgás, fontos kifejezőeszköze a koreográfia. Úgy másfél évtizede láthattam egy olyan emlékezetes előadásban, amely egy edzőteremben zajlott. Az Orlai Produkciós Iroda Fédra Fitness produkciójában volt a címszereplő. A mostani egyéni kihívás, de lényegében ez is csapatmunka. 

– Nagyszerű csapat fogott itt össze. A darabot Bíró Bence írta. A zenét Rozs Tamás is írta, és zenészként is közreműködött. Bodor Johanna volt a koreográfus, de nem csak ő. Kálmán Eszter készítette a díszletet meg a jelmezt, ő és Johanna szerepel rendezőként is, de igazából mindenki rendezett, mindenkinek volt hozzájárulása. A betegségem miatt elcsúszott a bemutató, az megint bizonyos változtatásokat igényelt. Akkor lépett be a munkába Gergye Krisztián, aki rendező és táncos is, és szintén nagyszerű instrukciókkal látott el. Aki nélkül pedig tényleg nem tudott volna ez a produkció létrejönni, és ebben a marosvásárhelyi munkában is elképesztően segített, az Lovass Ágnes, aki a darab asszisztense, kellékese, súgója volt, és irdatlan sok munkát végzett, neki is nagyon hálás vagyok. Számomra ez egy csodálatos próbafolyamat volt.

– Van-e valami, amire előzetesen fel szeretné hívni a vásárhelyi színházbarátok figyelmét? 

– Nincs. Jöjjenek el nyitottan, nézzenek és figyeljenek. Örülnék, ha minél többen ott lennének a Kultúrpalotában. Én alig várom, hogy oda menjek.