Csabika módszere
2024-12-09 15:00:00
- Kuszálik Péter
A vásárhelyi nagy menekülés idején ment el, ’90 márciusában, azóta Pesten eszi az emigránsok keserű kenyerét. Előszeretettel piszkáljuk egymást, mert őt is abból a fából faragták, mint engem. Csabikának én vagyok az egyedüli olvasója (mert ő nem az újságnak ír, csupán nekem). Többek között azzal bosszant, hogy Bukarest harmincnál több miniszterelnököt fogyasztott el 1990 óta, amit csak azzal tudtam revansírozni: úgy tűnik, a Lánchíd mellett nagyobb az államelnök-fogyasztás, mint az európai átlag. Az itthoni választási cécó miatt viszont akkorát léptünk előre, amit Csabikának nehéz lesz überelnie a békés vetélkedésben. Minket – halandó polgárokat – amúgy is jobban érdekelnek a hétköznapi dolgok, mint az, hogy kik kerülnek az államelnöki bársonyszékekbe. Merthogy: a mi sorsunkat inkább a helyi kiskakasok rendezik, nem a távolabbi hatalmasok. Más kérdés, hogy az én zsörtölődéseimet éppúgy hordja el a szél, mint a Csabikáét: ő sem tud hatni a saját polgármesterére, meg én sem. Ő közben leállt; kezdetben mindent megmozgatott, hogy haladjon az általa fontosnak vélt ügy, de amikor látta, hogy nem ér el semmit, akkor nem erőltette tovább: „Miért törjem magam olyan dolgokért, amiknek nem én vagyok a gazdája? Intézze el az, akinek ez a feladata!”
Előfordulhat, hogy Csabika módszere – „ne a főnököt piszkáljad, hanem a nagyfőnököt bökdössed: szóljon már rá a segédjére!” – beválik, de hogy ennek mekkora az esélye, azt még Csejdiné se tudja. Már csak a személyt kell megtalálnom: ki tudná erélyesen és célirányosan befolyásolni a polgármesterünket? Előbb az elmaradt dolgokat kellene befejezni, de volna néhány újabb megvalósítási ötletem is. Meló van, csak nincs, aki elvégezze. Kelemen Hunor most jó passzban van, talán vele kellene beszélnem: hívná föl Soós Zolit, s kérjen tőle határidőt a kétnyelvű utcanévtáblák kifüggesztésére… Csodák már voltak, s állítólag még lesznek is. Na jó, nincsenek közvetlen alá- és fölérendeltségi szinten, de egy ekkora (az ő nívójukon: aprócska) ügyet akár egy háromperces purparlé eredményeként is vágányra lehetne emelni. Ha megvan hozzá az akarat.
Mielőtt megdorgálna a kedves olvasó, azelőtt arra kérném, hogy tegye magát az én helyembe: hetek / hónapok / évek óta sorolom a tennivalókat, de szó sem esik a megvalósításukról, ui. a cikkeimet és folyamodványaimat olvasatlanul dobják a városházi kukába. Az én módszerem csupán egyik elfogadott formája az ígéretek számonkérésének; nem kívánok erősebb eszközökhöz nyúlni, másokra hagyom a tüntetést és a kotlós tojással való dobálózást. Most csak kísérletképpen használom Csabika módszerét: talán hamarabb lesz látszatja annak, ha ’fentről’ dörrennek rá a polgármesterünkre. Erősebb a hangja a csengőnek, ha magasabbról szól. Újév napja már a kapu előtt toporog, mihamar berúgja az ajtót, s számon fogja kérni az elodázott teljesítéseket. A Kornisa alatti kerékpárút befejezése (és hibáinak kijavítása) nem olyan sürgető, mert naponta nem akad tíz ember, aki egy zsákutcában kerekezne oda- vissza. Vannak régebbi – és fontosabb – ügyek. Többször megígért és hiányzó utcanévtáblák és házszámok. Főtéri közvécé. Általam még nem említett, de nagyon is létező gond: az Eminescu-szobor köré épített park állapota (a térkövek, járólapok fele eltűnt vagy összetört). Kutyapiszok. Galamb- és macskaetetés. Tulajdonosi társulások jogai és kötelességei: kinek mettől meddig ér a takarója. Stb. A városházán nem ismerik ezeket a gondokat? A város egyes részein olyan állagromlás érte a közvagyont, amilyeneket egyebütt napi szinten képesek orvosolni. Egyik – állandóan ’monitorozott’ – témám a Margaréta utcai kerékpársáv, ahol tavasz óta a 27 darab parkolásgátló cövekből mára csupán 6 maradt (azaz: 21-nek nyoma veszett). Mondok egy másik helyszínt: a Belső kutas utcai (egykori) parkoló: „az élet él és élni akar” mondás illusztrációja. Botanikus kert lett a piskótakövek rései közül sarjadt növényekből: koldustetű és a kőtörőfűfélék kiterjedt rokonsága. Pedig oly egyszerű ellenszere van a várost rondító kellékeknek. A nyolcvanas években Fábián igazgató úr egyetlen mondatával rendet csinált az udvarhelyi Matricagyárban: „a szar is másképp néz ki, ha sorba van téve”. Tessék kipróbálni Maros megye székhelyén is. Nem kell delegációt küldeni sem Székelyudvarhelyre, sem Szingapúrba, csak el kell olvasni egy kétoldalas ismertetőt, amelyből megtudhatja a városvezetés: mit kell tenni a rend és tisztaság érdekében. Mondom. Szingapúr egy aprócska városállam, amelyet egy emberöltő alatt ’mintavárossá’ alakított Li Kuan Ju projektje. Egyetlen ember kemény, célratörő munkája. Tiltás, kamerázás és büntetés. A rágógumi és a narkó ki van tiltva az államocskából. A kábítószer-kereskedőkre halálbüntetés vár, egy eldobott csikkért 300 dolláros büntetés jár. A metróban enni és inni tilos, ha mégis, az első megállónál már várnak a legények és büntetnek (mondtam: minden be van kamerázva). Egyszerű: ha betartod a szabályokat – nincs büntetés. Egy mondatot idézek az ismertetőből (ennek alapján vissza lehet keresni az interneten a cikket): „Nem kell tartani a taxis hiénáktól, akik, ha csak egyetlen turista is panaszt tesz ellenük, örökre elveszítik az engedélyüket.”
Értem én: ez maga a tökéletesség, tehát roppant nehéz elviselni. De valamikor el kell kezdeni. Az első feladat: beüzemelni a Szentgyörgyi utca – Székely vértanúk kereszteződésében a szemafort. Decemberben még van 12 munkanap. Hajrá, fiúk!
