Cinkostárs

Nehéz lett volna megállapítani a biciklis kisfiút tekintetével követő, mosolygós szemű asszony korát.  Divatosan rövid frizurája, hosszú nyári ruhája fiatalosan derűssé tette megjelenését, arcán azonban egymásba szaladtak, időnként pedig fáradt köröket írtak le az évek. A padon ülve figyelte a gyereket, aki néha odakarikázott melléje, és vizet kért, aztán máris továbbszáguldott.

– Gyakran járnak ide? – szólított meg tört magyarsággal az egyik „itatás” után, amikor újra egyedül maradt. – Én most vagyok itt először, a menyemék hoztak ki. Az unokám imádja ezt a helyet, muszáj volt nekem is megnézni.

– Nem vásárhelyi tetszik lenni? – kérdeztem. 

– Nagyenyed mellett lakom, egy kis faluban. Az egyik fiam él itt a családjával, hozzájuk jöttem látogatóba. A menyemnek be kellett szaladnia a munkahelyére, mondtam, bízza csak rám addig nyugodtan a gyereket. Tudja, nekem ez a tökéletes kikapcsolódás. Nagy cinkostársak vagyunk mi ezzel a kis gézengúzzal. 

Pár percre elhallgatott, aztán folytatta.

 – Az az igazság, hogy szerencsés alkat vagyok, mindenhol jól érzem magam. Két éve Olaszországban dolgozom, egy idős férfira vigyázok. Az sem esik nehezemre. Igaz, nincs is sok dolgom vele, ügyesen rendezi magát, nekem csak főznöm, mosnom, vasalnom és takarítanom kell. Ő meg tesz-vesz a házban, közben fütyörészik, dudorászik egész nap. Engem is feldob a vidámsága.

– Hogy talált rá erre a munkára?

– A testvérem dolgozott ott, de aztán megbetegedett, én pedig átvettem a helyét. Most pár hétig szabadságon vagyok, így haza tudtam jönni. Otthon, a faluban is lenne tennivaló bőven, a másik fiamnak ugyanis nagy gazdasága van, kertészkedik,  állatokat is tart, és ilyenkor én is be szoktam neki segíteni a munkába. De most ő mondta, hogy menjek, lazítsak egy kicsit... A harmadik gyermekem Németországban él, a tavaly volt az esküvője. Unokám csak ez az egy van, de ő aztán minden pénzt megér. Úgy érzem magam mellette, mint harminc évvel ezelőtt, amikor még kicsik voltak a gyerekeim. Van is abból az időszakból egy vicces történetem. Tudja,  magyar emberhez mentem feleségül, és a fiúkat  elemi iskolában magyar osztályba járattuk. Egyik alkalommal a legkisebbik négyest hozott haza az egyik tantárgyból. Kinyitottam a füzetét, kerestem, hol vannak a feladatok, amiket nem sikerült jól megoldania, hol vannak a piros javítások, de nem találtam semmit, csak egy kérdést, amit a tanítónő írt a füzetbe. Nem értettem, mit akar  üzenni a pedagógus, a férjem meg egész nap kint volt a mezőn, azon melegében tőle sem tudtam megkérdezni. Felkerestem hát a tanítónőt, és rákérdeztem a mondat értelmére. Akkor tudtam meg, hogy a füzetben ez állt: Hol a házi feladat? Akkor a tanító néni adott nekem egy ábécéskönyvet, és én abból szép lassan megtanultam magyarul. Persze, amikor látta az igyekezetemet, a férjem is segített, kijavítgatott, ha valamit nem jól mondtam. Áldott jó ember volt. Három éve vesztettem el, de gondolatban most is sokat beszélgetek vele... Visszatérve a gyerekekre, ötödik osztálytól nem volt magyar oktatás a faluban, nekik is át kellett térni román tagozatra. Nem volt könnyű az átállás, esténként órákat ültünk a füzetek, könyvek mellett, de végül  belerázódtak. A háromból kettő egyetemet  végzett.

Elegáns, fiatal nő fékezett le autójával a biciklisek, rolleresek szigetének számító park mellett. 

– Megjött a menyem, úgy néz ki, indulunk – emelkedett fel mellőlem beszélgetőtársam. Aztán kacagó tekintettel nézte, ahogy a fiatalasszony hosszú perceken át kering a kis kerékpáros nyomában. A fiúcska csak akkor szánta rá magát a távozásra, amikor a sokat megélt, eres kezek integetni kezdtek neki.