Chicago sokszínűsége

Amennyiben az Egyesült Államok nagyvárosaira gondolunk, a keleti parton elsősorban New York és Boston, a nyugati parton pedig San Francisco és Los Angeles jut eszünkbe. Középütt, Európához közelebb leginkább Washington D.C. és Chicago. 

Chicagót nem emblematikus épületei, nem felhőkarcolói – közöttük a Trump-épülettel –, nem kiemelkedő kulturális vagy tudományos megvalósításai teszik igazán a globális kapitalizmus egyik jelképévé. Amerika harmadik legnagyobb népességű városát az itt letelepedett sokféle nemzetiségű, megélhetésre és meggazdagodásra vágyó emberek emelték fel, adták meg nagyságát. Chicago egy sokszínű világváros, amely íreknek, lengyeleknek, ukránoknak, olaszoknak, magyaroknak, románoknak, természetesen szép számban kínaiaknak és még nagyon sok nemzet fiának adott és ad otthont. Zöld-fehér, piros-fehér, sárga-kék és még sokféle színben pompázik. 

Folyója március 17-én, Szent Patrik napján zöldre színeződik, amiként az ír származásukat büszkén vallók zöld-fehér sapkákat, parókákat, zászlókat és mindenféle hebeburgyaságot vesznek magukra vagy a kezükbe. Nagy a móka, és ilyenkor bizonyosodik be, hogy voltaképpen minden hetedik amerikai lakos ír származású. Úgy tűnik, most értékelődik fel igazán az egyetlen szomszédjától mindenkor függetlenségre vágyó kis ország, Írország szerepe, ahol sokszor éhínség pusztított, és hatalmas méreteket öltött az elvándorlás. A szelek városában, ahogyan Chicagót becézik, „kivirágzik a lóhere”. A háromlevelű lóherét már régóta szent növénynek tartják Írországban, zöld színe és formája az újjászületést és az örök életet jelképezi, három levele pedig az ősi hármas istenségeket szimbolizálta.

Becslések szerint a lengyel főváros után Chicagóban él a legtöbb lengyel származású polgár. Mivel az első világháború előtti időben Lengyelország területét a szomszédos nagyhatalmak feldarabolták, és nem létezett független lengyel állam, a jobb megélhetés reményében sokan emigráltak Chicagóba. Így itt jött létre a lengyel diaszpóra talán legfontosabb központja, külön kisebbségi központtal és múzeummal, hagyományőrző egyesületekkel, a lengyel kulturális örökségeket és gasztronómiát népszerűsítő fesztivállal és természetesen katolikus templomokkal, amelyek közül számos már elhagyatott, elhanyagolt, és csak monumentalitása utal az egykori „szebb időkre”. A lengyel kulturális központ múzeumában értékes és sokszínű kiállítás tekinthető meg, ami annak köszönhető, hogy ez az óhazai vándorkiállítás az idehozatala után nem sokkal kitört második világháború és az azt követő rendszerváltás miatt már nem került vissza Lengyelországba, véglegesen itt maradt. A kiállított műtárgyak között a lengyel-magyar barátságot megerősítő két magyar vonatkozású látnivaló is megtekinthető: Szent Kinga gyűrűjének másolata, valamint a Báthory István egész alakját ábrázoló falvédő.

Chicagóban  mintegy félmillió amerikai olasz él, a harmadik legnagyobb olasz közösség az Egyesült Államokban. Az olasz ízlés, konyhaművészet lépten-nyomon visszaköszönt. Külön ukrán városrésszel rendelkezik, ahol pravoszláv templom, bizánci keresztek, ukrán kulturális központ, nemzetiségi bankok, üzletek és elsősorban a kék-sárga színek dominanciája kelti fel az érdeklődést. Jelentős létszámú a román lakosság, akik több hullámban vándoroltak ide a jobb megélhetés reményében. A 19. század eleji kivándorlási divat, a gazdasági világválság, a világháborúk, a kommunista rezsim, vagy egyszerűen a jólét vonzotta ide őket. Akárcsak a magyarokat, akik Magyar Klubot működtetnek, szerteágazó kulturális tevékenységeket folytatnak. Az érdekesség kedvéért megemlíthető, hogy 1931-ben Chicago „Magyarország hetedik legnagyobb városa volt” az akkor itt élő magyarság lélekszámát tekintve. Ugyanakkor a közép-kelet-európaiakon kívül a harmadik legnépesebb délkelet-ázsiai lakossággal rendelkezik a város. A spanyol ajkúak is igencsak népesek. Magyar vonatkozásként kiemelendő, hogy a filharmónia művészeti igazgatója volt Solti György (1912–1997) világhírű magyar karmester és zeneszerző, akinek hamvait kérésére a budapesti Farkasréti temetőben, az Újvilágból az Óhazába hazahozott Bartók Béla sírja mellett helyezték örök nyugalomra. Nevét utca őrzi a világvárosban.

Chicago néhány száz telepes akaratából 1833-ban jött létre; ekkoriban Budapest már reneszánszát élte. A város fejlődésében sokat jelentett, hogy kiindulópontja lett a keletet a nyugattal összekötő legendás 66-os útnak és a transzkontinentális vasútvonalnak. Az 1871-es nagy tűzvész után példátlan városrendezésre került sor, az ezredfordulóig lakossága hatszorosára emelkedett, meghaladta a másfél milliót, világvárossá lett. Közel egy évszázadon át az Egyesült Államok második legnagyobb városa volt, 1990 táján lecsúszott a harmadik helyre. Ehhez nagy löketet adott a rendkívül sikeres 1893-as világkiállítás megszervezése, ami nagy hatást gyakorolt a kor építészetére. Chicagóban gyökerezett meg a magasépítészet, és létrejött a felhőkarcolók világa. Más sajátossága a világvárosnak, hogy innen indult világhódító útjára a jazz, a húszas években a gengszterháborút megnyerő Al Capone és bandája uralta a várost, vagy éppenséggel az, hogy a Chicagói Egyetem laboratóriumában végezték a világ első irányított nukleáris láncreakcióját. Ez a néhány példa is kirívó sokszínűségre utal.

Ejtsünk néhány szót a sportról is! A Chicago Bulls kosárlabda-együttes máig megismételhetetlen módon 1991-1998 között két év megszakítással összesen hatszor volt a híres NBL bajnokcsapata. A Vörös Bikák legendás játékosa, Michael Jordan legszenzációsabb meccsén egymagában 69 pontot szerzett. A sportmúzeum ma is őrzi mezét és hatalmas méretű cipőjét. Bár a csapat aranykorszaka lejárt, manapság egy-egy kosármeccsen huszonöt-harmincezer néző vesz részt a telt házas hatalmas stadionban, szurkol kedvenceinek és egyúttal társadalmi életet él: közösségben van a barátokkal, eszik-iszik, csecsebecséket vásárol. Amúgy Amerikában tizenkét percre bővítették a mérkőzés negyedét a megszokott tíz percről, így a megnyúlt idejű meccs és annak szünetei bőven lehetőséget adnak a fogyasztói társadalom érvényesülésének. Elvégre a kosármeccs bőven lefedi az aznapi szabadidős programot: egy-egy órányi odautazás és hazamenetel között legalább kétórás időtöltés a stadionban.

A chicagói nemzetiségi sokszínűségen túl nem tekinthetünk el attól, hogy Amerika őslakói, az indiánok maradékai – akik nem pusztultak el, és nem olvadtak be – rezervátumokban élnek az Egyesült Államokban. Összesen 573 indián törzset ismernek el. Az indián falu választópolgárai demokratikusan megválasztják a képviseleti és a végrehajtási vezetőket. Az ország, illetve az állam törvényeit betartva, önállóan döntenek gazdasági, oktatási, kulturális, szociális kérdésekben. Saját rendőrséget, tűzoltóságot, vízügyi hatóságot működtetnek, településrendészeti kérdésekről döntenek, a különböző kulturális és nemzedéki igények kielégítésére törekednek. Az indiánok múltján és jelenén merengve, feldereng bennünk az erdélyi magyarság jövőképe. Vajon eljön-e annak az ideje, hogy Románia is példát mutasson a rezervátumba zárt magyarok önrendelkezéséről?

A világ népeinek diaszpórái közül a kínai a legnagyobb, negyven milliósra becsülik. Miközben az anyaország, Kína napról-napra egyre nagyobb világhatalommá válik, a határain kívül szórványban élő kínaiak növekvő befolyásával is számolni kell. Jelenleg az Amerikai Egyesült Államokban közel négy millió kínai él, legtöbben New York és San Francisco megapoliszaiban. A világ leggazdagabb kínai negyede San Franciscóban van, az itt élő kínaiak már őslakosoknak számítanak. Őseik a kaliforniai aranyláz idején, 1848-ban és az azt követő években érkeztek Észak-Amerikába, a meggazdagodás vágya hajtotta őket. Amikor pedig az aranyláz lecsengett, az állás nélkül maradó kínai aranyásók közül sokan bolttulajdonosként vagy napszámosként próbáltak megélni, vagy éppenséggel a vasútépítésben lettek érdekeltek.

A fentiek szellemében, San Francisco számít a kínai bevándorlók első központjának. Nem csoda, hiszen az Újvilág Ázsia felé mutató nyugati partján fekszik, és itt épült ki a kontinens legnagyobb kikötője.  Amikor 1848-ban kitört a pesti forradalom, Szent Ferenc városában létrejött az első kínai negyed az Újvilágban. Amire pedig Kossuth száműzetése során eljutott Amerikába, már több tízezer kínai élt a kontinensen. Nyilvánvalóan szinte minden szempontból elütöttek a fehér többségtől, integrációjuk kudarcra volt ítélve, ezért a kínai migránsokat faji szempontból alárendelteknek tekintették, sőt egy ideig betelepülésüket megtiltották. Az Ázsia más részeiből érkező bevándorlókkal együtt úgy tekintettek rájuk, mint akik fenyegetést jelentenek az amerikai kultúrára. Azóta viszont a törvények, a kisebbségek megítélése, a szabadságjogok gyakorlása jelentős átalakuláson esett át az Egyesült Államokban. Miközben az lett a kérdés, hogy mi az oka a kínaiak sikerének, vagy az, hogy miért lepték el az egyetemeket a kínai diákok. A kérdés megkérdőjelezhetetlen, statisztikai adatok támasztják alá, csak a lehetséges válaszokon lehet elmélkedni.  

Mégis, mi a titka a kínaiaknak? Elsősorban az, hogy a megélhetésüket részben biztosító kereskedelem és vendéglátás mellett kompakt városnegyedeket hoztak létre, szolidan bővítik és szépítik azokat, miközben ők maguk lakják és élik be. Nemcsak vendéglők, ajándéküzletek, bazárok és talpmasszás várja az arra látogatókat, hanem bankok, postaépület, könyvtár, fodrászüzlet, mosoda, kaszinó és utazási iroda egyaránt. Templomokkal, iskolákkal és öregotthonokkal, szociális intézményekkel és egyesületekkel, kulturális központtal, egészségügyi intézményekkel, több kórházzal a negyedben. Hiszen ők ott laknak, gyermekeiknek játszótereik vannak, nekik komfortos lakásuk, megélhetésük. A kínaiak szolidan építkeznek, dolgosak, szerények. Nemcsak világszinten, hanem még amerikai viszonylatban is kijelenthető: övék a jövő.