Búvóhely
2017-06-20 14:27:03
- Nagy Székely Ildikó
A festett hajú, molett asszony ráérősen bástyázta magát körbe a degeszre tömött utazótáskákkal, aztán szuszogva elhelyezkedett a fülke egyik ablak melletti ülésén.
A festett hajú, molett asszony ráérősen bástyázta magát körbe a degeszre tömött utazótáskákkal, aztán szuszogva elhelyezkedett a fülke egyik ablak melletti ülésén. Pár percig elgondolkozva meredt az ébredő tájra, amelyet mintha egyenlő részekre osztottak volna a hosszú, vékony villanyoszlopok, aztán, mint aki csak most kezdi érzékelni, hogy nincs egyedül, körülnézett a benti térben. Tekintete egyből megtalált.
– Meddig mennek? – fordult felénk, és mikor megtudta, hogy a végállomásig, felragyogott az arca.
– Én is. Vásárhelyi vagyok, a nővéremmel utazom haza. Ő is ezzel a vonattal jön, de csak Nagyváradon száll fel. Tudja, annak idején oda ment férjhez, azóta is ott él.
– Ön pedig Budapesten? – vettem át a kérdező szerepét.
– Igen, két éve kiköltöztem a lányomékhoz. Sokáig győzködtek, nehezen vettem rá magam erre a lépésre. Amíg élt édesanyám, szó sem lehetett róla. Anyukám kilencvenhárom évesen ment el. Az utolsó éveiben is rendezte magát, még bevásárolni is járt, mégsem hagyhattam magára. Nem lett volna szívem. Aztán megszületett a kisunokám. Őszintén szólva, akkor már én is kezdtem kikívánkozni. Tudtam, hogy szükség van a segítségemre, a vejemnek ugyanis nem élnek a szülei, idegenre pedig nem szívesen hagyták volna a kicsit, miután lejár a gyes. Anyu pedig, mintha megérezte volna, hogy mehetnékem van, és ő az egyetlen visszatartó erő, egy reggel nem ébredt fel többé. A távozása is olyan csendes, szelíd volt, mint egész élete. Azután már nem volt maradásom, minden rá emlékeztetett a lakásban.
– Kettesben éltek az édesanyjával?
– Igen. Én nem mentem férjhez, valahogy sosem éreztem úgy, hogy eljött volna az ideje. Udvarlóm akadt mindegyre, de egy sem tűnt az igazinak. Anyukám volt mindig a lelki támaszom, én meg neki. Úgy éltünk, mint két barátnő. A halála után úgy döntöttünk a nővéremmel, hogy nem adunk túl a lakáson, és bérbe sem adjuk, hogy valakik majd lehurbolják, hanem minden évben egyszer-kétszer, amikor mindkettőnknek megfelel, hazajövünk. Most jött el az alkalom, a lányomék ugyanis családi barátokhoz utaztak a Velencei-tóhoz, és a gyereket is magukkal vitték. A nővérem évek óta nyugdíjas, ő bármikor „megszökhet” hazulról. Rendes férje van, elengedi – villantotta felém cinkos mosolyát beszélgetőtársam, aztán elhallgatott, mintha hirtelen elfáradt volna a beszédtől.
– Könnyen megszokta a kinti világot? – fűztem tovább a kérdések sorát.
– Azt hiszem, igen. Tudja, nem érzek olyan nagy különbséget a korábbi és a mostani életem között. Itthon is azzal töltöttem a napjaim, hogy gondját viseltem a hozzám legközelebb állónak, kint is ugyanez a programom. Ebédet készítek, elvégzem a házimunkát, játszótérre viszem a gyereket. Csak a díszlet más, a lényeg ugyanaz. Igaz, a pesti beszédstílus kicsit furcsának tűnt az elején. De az emberekkel soha nem volt semmi bajom. Ott is mindenki ugyanannak a rohanásnak a rabja... Talán több kedves, udvarias fiatallal találkoztam, mint idehaza... Bár az is meglehet, hogy nem láttam még eleget az ottani világból, azért látom rózsaszínebbnek a valóságnál.
– Milyen érzés hazatérni?
– Különös. Édesanyám halála óta még csak egyszer voltunk itthon, akkor is csak pár napig, és elég zaklatottan mentem vissza Pestre. Most két hétre vesszük birtokba a közös lakást. Nagytakarítást tervezünk, festeni szeretnénk. Meg is beszéltem már egy régi ismerősömmel, hogy jöjjön segíteni, persze, nem ingyen… Aztán, ha marad egy kis szabadidőnk, sétálunk a főtéren, felmegyünk a várba. A kedvenc cukrászdánk, a Lido, úgy tudom, már nincs meg, pedig szívesen beültem volna oda egy kávéra… Tudja – folytatta aztán elgondolkozva –, sokan megkérdezték már tőlem, miért nem adjuk el a lakást. Magamnak sem tudom megmagyarázni. Olyan ez nekünk, mint egy titkos búvóhely. Amikor gyermekkorunkban hunyót játszottunk a szomszéd lányokkal, akkor is mindig közös rejtekünk volt. Csak akkor a többiek elől bújtunk el. Most talán a múló idő elől.
A vám felé közeledve csend telepedett ránk. Van valami különös ünnepélyessége a határátkelőknek – a szemmel láthatóknak és a láthatatlanoknak egyaránt –, az késztethetett hallgatásra. Nem sokkal azután, hogy továbbindultunk, őszes hajú, szemüveges nő lépett be a fülkébe. Beszélgetőtársam némán ölelte magához, mint este nyíló virágok az eget.
