Búcsú Haragos Zoltántól

Haragos Zoltán végleg fénybe /k/öltözött. Mint több nagyszerű fotóján a szemből tűző csillogásban messzeségbe tűnő távozók. Vagy mint a fénylepelbe burkolózó hazatartók a gyászba borult, viharfelhős égbolt alatt. 92 évnyi földi szolgálat után jó társaságba érkezett. Sok kiváló fotográfus van odafent. Köztük a magyar fotóművészet világszerte elismert kiválóságai. Az erdélyiek is, soraikban a huszadik, huszonegyedik századi vásárhelyiek, Haragos Zoltán kortársai, a mester, majd kolléga Marx József és az egy esztendeje elhunyt Erdélyi Lajos is. Tudják, kinek kellett a jeles égi társaság közt illő helyet fenntartani. Közben mi itt lent még búcsúzunk tőle, és próbáljuk tudatosítani magunkban az elhunytával keletkezett újabb veszteséget. Halála nem csak szeretteit, családját rendítette meg, fájlalja a szűkebb, népesebb közösség is: második családja, a Marx József Fotóklub, amelynek az alapításától kezdve meghatározó egyénisége, majd évtizedeken át ikonikus, szeretett és tisztelt alakja volt, de hiányolni fogja a honi és nemzetközi fotósok nagy csapata is, hiszen nagyon sokfelé ismerték őt magát és számtalan helyen, rendezvényen díjazott emberközeli, empatikus felvételeit, fekete-fehér telitalálatait. Nagyra becsülte az újságíró társadalom is, tudták róla, hogy nehéz időkben éveken át fotóriporterként igyekezett képbe sűríteni a valóságot, először a Népújság elődjénél, a Vörös Zászlónál, majd az Új Élet képes lapnál. És ami még többet mond róla, a város, a megye, sőt még távolabbi régiók közismert, emblematikus személyiségévé tudott válni. Ő, a szerény, csendes, sohasem törtető Zoli bácsi, ahogy ifjabb körökben nevezték. Nagyon fog hiányozni Vásárhely közéletéből, akárcsak gyérülő, búcsúzó, megpróbáltatásokban is helytálló, lelkiismeretes nemzedéke, amelyről már inkább csak múlt időben beszélhetünk. 

„A fényképezés az élet egyik formája” – mondta a fotográfia elméletileg is kimagasló képviselője, Henri Cartier Bresson. „A legjobb kép az igazság – írta egy másik híres előd, Robert Capa. A képek ott vannak, csak meg kell őket örökíteni.” Mindkét vélekedés vonatkoztatható Haragos Zoltán mintegy hét évtizedes fotós munkásságára is. Számos kiállítása volt, fotói körbejárták a világot, számtalan elismerést, díjat hoztak neki itthon és külföldön. Ezekről gyakran beszámolt a média, hagyjuk most az adatokat. És az elméleteket is. Haragos Zoltán nem volt a szavak embere, annál beszédesebbek voltak a fotói. Belső késztetésnek engedelmeskedett, és mindig igyekezett ott lenni, ahol valami történik, személyesen érzékelni a szellem pezsgését, észrevenni mindazt, ami figyelemre méltó a világban. Ezt tükrözi gazdag és méltán megbecsült fotós életműve is. Haragos úgy mutatta fel létünk fénylő és árnyoldalait, hogy képei által valami megpendüljön bennünk. Ezernyi úton csatangolt az országban, falun és városon, hegyeken, völgyeken, kunyhókban, putrikban, palotákban, és mindenhol meg tudta látni az emberség jegyeit, hallani, hallatni a humánum szavát, tenni valamit az elesettekért. Mély együttérzéssel készült, igaz képei lenyűgöznek, szív és lélek van ebben a fekete-fehérben is színesnek ható, gazdag életműben. Mindenkit képesek megszólítani: fától fáig, embertől emberig, lélektől lélekig. Meg kell őriznünk hagyatékát, talán éppen a nemrég beígért, és remélhetőleg meg is valósuló marosvásárhelyi fotómúzeumban.

Isten veled, Haragos Zoltán, legyen békés a pihenésed!