Búcsú a fehértől

 Születésnapi tárlatként indult, emlékkiállítássá változott. A méltán nagy hírnévnek és szeretetnek örvendő képzőművész, Haller József születésnapjára készült a család és a kiállításnak otthont adó Bernády Ház, de a művész egészségi állapota leromlott, ezért úgy döntöttek, várnak még. Sajnos, Haller József nem épült fel, így a tárlat – amelyre oly nagyon készült – emlékkiállítássá változott.

 A múlt héten megnyitott kiállításon Nagy Miklós Kund üdvözölte a megjelenteket. – Haller József nagyon sok műfajban alkotott, életműve folyamatosan gazdagodott. Ezt a hat évtizedes munkásságot fogja át ez a tárlat. Akik jó ismerői, tudják, hogy szobrászként indult, később grafikus lett, de készített pasztelleket, bábokat is. A külső terem az első időszakot mutatja be, négy szobrát is láthatjuk – az egyik egy önarckép, amely az induló művész tehetségét, munkásságát, emberismeretét, önismeretét tükrözi.

 Sokat dolgozott, szeretett dolgozni, a grafika kiválósága, a pasztellek nagy mestere. A képek címei ezúttal elmaradtak: még több lehetőséget kívántunk nyújtani a közönségnek, hogy mindenki, aki megáll egy-egy kép előtt, a saját fantáziáját is dolgoztassa. Grafikái megismételhetetlenek. Könnyedség, finomság, izgalom, feszültség jellemzi őket. Azt mesélte egy interjú folyamán, hogy ő csupán egy képzőművész, aki rajzol. Nagyon frappánsan tudta elmesélni azt az izgalmat, amit egy rajzolás vált ki belőle. Az első vonallal elindult minden. Amikor azt meghúzta, kezének reszketése elmúlt. Képei a fekete-fehér csodálatos találkozásai, ahol a nagy fehér tér is úgy tud mesélni, mint a feketével behálózott részek. A világa emberi világ volt, a humánum ihlette. Költő is volt a maga módján, olyan illusztrátor, aki konzseniálisan tudott alkotni a legjobb költői metaforával is. Több költő kötetét illusztrálta, Kovács András Ferenc, Kányádi Sándor, Egyed Emese, Markó Béla, Nagy Attila könyveit díszítik alkotásai. A bábkészítés olyan része a művészetének, amiről nem beszéltünk eleget. A marosvásárhelyi bábszínházban Antal Pál és Haller József csapata megismételhetetlenül alkotta a maga nagyszerű dolgait. A legnagyobb mélységekben és legnagyobb magasságokban alkotott. Azok közé tartozott, akik az embert a maga sokféleségében ismerték. Olyan főhajtás az asszonyok, anyák előtt, mint amit ő a munkáival meg tudott valósítani, nagyon kevesek kiváltsága. A kiállítás a gazdag életműből nem tárja fel az olajképeket, sem többezres olajgrafikáit, amelyek szétszóródtak a világban. A család mindent elkövetett, hogy ez a tárlat létrejöjjön, és remélem, hogy továbbra is csodálatosan gondozzák ezt a hagyatékot.

– Mostanában először veszek részt tárlatnyitón úgy, hogy mondok is valamit – tette hozzá Markó Béla. – Miért tartottam ezt olyan fontosnak? Mert adósságunk van Erdélyben a saját képzőművészeinkkel szemben, mert az erdélyi magyar képzőművészet legalább olyan súllyal kellene bírjon a kultúránkban, mint amennyire a szépirodalmat számontartjuk. Adósságunk van a saját vásárhelyi képzőművészeti múltunkkal, értékeinkkel szemben is. Ma Haller Józsefre emlékezünk, aki nemrég tűnt el közülünk, mégis itt van még. Látnunk kell ezt a nagyszerű kiállítást. Mennyire gazdag, fontos, érett anyag ez! Nekem Haller Józseffel szemben személy szerint van adósságom, mert az az alázat, amellyel illusztrációkat készített a KAF, az Egyed Emese, a Nagy Attila és az én verseimhez, mindannyiunkat kötelez. Hogyan lehetséges, hogy valaki szobrásznak indul, majd grafikus lesz? Gyanítom, azért, mert Haller József végtelenül tisztelte a másik embert és az anyagot. Mintha azt nem is akarta volna bántani, tollal, vésővel megsebezni, hanem tükörképként használta. Adósságom lerovásaként felolvasnám a szomorú veszteség által kikényszerített, Vonalak (In memoriam Haller József) című versemet. 

 Az esemény zárásaként, a család nevében Haller István mesélt az édesapjáról, és elárulta: Haller József mindig nagy izgalommal készült a tárlatnyitókra, a családban ünnepnek számított egy-egy kiállítás. E legutóbbin immár nem lehetett jelen, a család azonban gondozni fogja hagyatékát.