Bolyai Farkas a Vörös Ökörben

A Vörös Ökör egy régi pesti fogadó volt. Irodalomtörténeti szempontból is jelentős, mert novellák, elbeszélések hősei fordultak meg a Vörös Ökörben, de matematikatörténeti értéke is az, hiszen Bolyai Farkas is ott szállt meg közel egy hónapot.

Budapest, Rákóczi út 6. szám. Ennek az épületnek a helyén állt a Vörös Ökör fogadó

A Vörös Ökör egy régi pesti fogadó volt. Irodalomtörténeti szempontból is jelentős, mert novellák, elbeszélések hősei fordultak meg a Vörös Ökörben, de matematikatörténeti értéke is az, hiszen Bolyai Farkas is ott szállt meg közel egy hónapot.

Sajnos, már csak régi emlék, és fényképet, rajzot sem tudtam szerezni a hajdani fogadóról. Budapesten a helyén álló mai épületet a Rákóczi út 6. szám alatt lefényképeztem. Ez nagyon közel van az Astoriához.

Idézzük fel, miért volna szép dolog, ha erre is tennének egy jelet, hogy a pestiek is fel tudják idézni Bolyai Farkast, aki hazafelé jövet Göttingenből, egy hónapot a Vörös Ökörben volt megszállva. Fáradt lehetett, mert gyalog, illetve hajón napszámba evezve jutott Pestre, majd a fogadóba. Fáradtságában, figyelmetlenségében egy kis tőrrel megsebesítette a lábát, amely befertőzhetett, mert csúnyán megkelt, annyira, hogy egy kirurgus le akarta vágni. Bolyai Farkas nagyon elkeseredett, szeretett volna meghalni. De aztán csodamód a sebe egyszer csak gyógyulni kezdett, és mire báró Kemény Simon Kolozsvárról kocsit küldött utána, addigra Bolyai Farkas lába is teljesen meggyógyult.

Bolyai Farkas öregen a történetet röviden így foglalta össze önéletrajzában:

„Bécsben mulatva vagy két hónapig, mindent kérdeztem, hogy nincs-e pénzre szüksége? Mindenemet oda adtam, senki se adta meg s egy rác kereskedő hajóján reggeltől estig hűségesen hajtva, napszámmal jöttem le.

Pesten stiléttel vigyázatlanul járva a térdemen alul oly sebet kaptam, hogy a lábomat akarták elvágni; pénzem elfogyott, orvosságot se adtak, a Veres ökörnél feküdtem: mindaddig a szerencsétlenség felébresztvén a léleknek a test romjai felettisége érzését, olyan kedvem volt, hogy a szállók mulatására jöttek hozzám, de ekkor egyedül hagyatva könnyes szemekkel emelkedtem a pusztáról kimondhatatlan érzéssel a véghetlenbe, számtalan napok feneketlen tengere kútfejéhez! s azon órában érkezett a segítség – meggyógyultam s Báró Kemény Simontól utánam küldött szekérrel lejöttem.”

Érdekes Bolyai Farkasnak a fenti visszaemlékezését összevetni az 1799. szeptember 11-én a Vörös Ökörből Gausshoz írt levelével.

„De itt Pesten, éppen utamban hazafelé, oly súlyosan megsebesültem, hogy a nyomorékká válás veszélye, a halál fenyegetett. Hála Isten helyreálltam, megszabadultam a szükségtől, mely itt mindaddig nyomott (mert mikor a szerencsétlenség ért, már alig maradt volt valamim), míg egy levél innen haza és onnan ide érkezett, és ez nyomorúságos helyzetemet növelte körül-belül 1 hónapot tartott…

Június utolsó napját Bécsben a cs. királyi Páterben, július utolsóját Magyarországon, a Dunán, augusztusét itt Pesten ünnepeltem… Augusztus utolsó estéjén olyan kellemes-szomorú gondolatok közt szívtam pipámat, hogy késő éjfél felé az álom még Veled foglalkozó gondolataimban lepett meg. Arra gondoltam: ha a sors engedi pályánkat végigjárnunk, ó, ha majd az aggkor címerével jelöli meg testünket,… ha valamely október utolsó napján, mikor a természet hosszas szunnyadozásra készülődik, pipánkat szívjuk, akkor a halál és örökkévalóság beláthatatlan üregeiből visszaszólítja lelkünket és jóleső melankóliára hangolja, ami a múltnak felidézésével megfiatalít bennünket.”¹

Hátha akadna majd egy megszállott és tehetős budapesti személy vagy társaság, aki/amely kedvet kapna, hogy a Rákóczi út 6. szám alatti épületre is elhelyezzen egy emléktáblát, ahogy a Népújság-beli kis írásaink hatására a Vár sétányra (Bulevárd) emléktábla, és Bolyai János eredeti sírjára kopjafa került. Kovács Attila, jelenleg Budapesten élő, világhírű festőművész, aki műveit a Bolyaiak bűvkörében alkotja, mindenképpen az emléktábla elhelyezésének lelkes támogatói között van!

¹Bolyai-levelek, közli: Benkő Samu, Kriterion, Téka, 1975, pp. 39-40