Bogár a múltból

Almakarikás fülbevalójával, diógyűrűjével, hosszú, színes ruháiban a legnagyobb tömegből is kitűnt. A születésnapja fölött mégis átsiklottak a közelebbi barátai is. 

– Látod, akinek nincs facebookja –jegyeztem meg a megkésett köszöntés után.

– Nincs, és nem is lesz – zárta le a témát könnyed mozdulattal. – Számomra egyébként sem különlegesebb nap ez a többinél. Az idei húsvét viszont annál inkább az volt – tette hozzá sejtelmes mosollyal. Aztán mesélni kezdett.

– Azt hiszem, valamikor tizenéves koromban ejtettek rabul a hatvanas évek. De már korábban, gyerekként magamba szívtam a szüleim szabadságérzetét, a hippikorszak minden színét, hangulatát. Jim Morrisont hallgattam, anyum trapéznadrágjait, bő, virágos szoknyáit hordtam. Az osztálytársaimnak és a testvérem ismerőseinek a szülei is nekem ajándékozták a félretett ruhadarabjaikat. Mai napig viselem őket, ahogy azt a piros gyöngyöt is, ami szintén a flowerpower, azaz virágerő nemzedék ajándéka. Arról azonban csak titokban álmodoztam, hogy egyszer egy hatvanas évekbeli autóm is lesz. Egy évvel ezelőtt azonban megláttam Bogárkát. 

Pár másodpercig derűsen szemlélte megdöbbenésemet, aztán újra megszólalt.

– Tudom, senki sem gondolta volna rólam, hogy egyszer volán mögé ülök. A legtöbb ismerősöm azt sem sejtette, hogy megvan a sofőrvizsgám. Imádok gyalogolni, számomra egyféle meditáció, feltöltődés az, amikor a munkahelyem és az otthonom közötti távon elmerülhetek a saját világomban... Azon az emlékezetes estén éppen a varrónőmhöz tartottam. A lakása előtti közös udvaron aztán egyszer csak földbe gyökerezett a lábam. Nem győztem betelni a halványzöld bogárhátú látványával, és amikor a varrónő megjegyezte, hogy eladó, azonnal leírtam a tulajdonos telefonszámát. Legszívesebben reggelig ott maradtam volna, mert attól féltem, hogy a talált kincs másnapra eltűnik az udvarról. Persze, nem így történt.

– Milyen érzés volt először beleülni, vezetni?

– Egy pillanat alatt mintha fél évszázadot zuhantam volna vissza az időben. A kormánykerék, a műszerfal, minden apró részlet a múltról mesélt. Amikor pedig felzúgott a motor, leírhatatlan érzés kerített hatalmába. Az autóval bónuszként a szerelő telefonszámát is megkaptam. Már aznap felvettem vele a kapcsolatot. Rögtön azt tudakolta, hogy nem szeretnék-e ezt-azt kicserélni a járművön, de én hevesen tiltakoztam. Értésére adtam, hogy minden úgy tetszik, ahogy van, sőt, az ülésekre utólag került bőrhuzatot is levenném, és az eredeti széles kerekeket is visszatetetném az autóra. Meg is jegyezte a szerelő, hogy jól megtaláltuk egymást az autóval, én ugyanis egy igazi „bogaras” hölgy vagyok. 

– A színén sem változtattál?

– Ami azt illeti, elképzeltem rajta egy vidám színkavalkádot, virágokat, katicabogarakat. De elég költséges a fóliáztatás, és talán nem is találnák úgy el a mintát, ahogy én szeretném. A narancssárgára festést is fontolgattam, de aztán inkább lemondtam minden változtatásról. Igaz, hogy a régi festék itt-ott már lepattogzott, de ez külön varázst ad a kis Bogaramnak.

– Hogy tudtad egy évig eltitkolni?

– Lehet, hogy önzőségnek véled, de azt akartam, hogy egy ideig csak én tudjak róla, csak az én örömöm legyen. Nem jártam vele, így nem volt nehéz elhallgatni. Édesanyám egy küküllőmenti faluban él, hétvégente és ünnepek alkalmával mindig hazamegyek hozzá. Gyakran mondogatta, hogy jó lenne nekem egy autó, akkor nem függnék többé a buszjáratoktól. Már jó ideje elterveztem, hogy húsvétkor a Bogarammal érkezem meg hozzá. Úgy is tettem.

– Mit szólt, amikor meglátott?

– Jó ideig szóhoz sem jutott. Aztán elkacagta magát. Azt mondta, érezte, hogy készülök valamire, de erre álmában sem gondolt. 

– Tervezel hosszabb utakat Bogárral?

– Születésnapokon és más vásárhelyi gyermekrendezvényeken is szoktam arcot festeni. Most kitágítanám a kört, szívesen járnám nyáron a városokat, falvakat, szabadtéri rendezvények kínálatát színesíteném. Nemcsak a megyén belül mozognék, hanem például Besztercére is el-elmennék. Nagyon szeretek ott lenni, talán a helybéliek kedvessége fogott meg… Azt is elképzeltem, hogy egyszer a nyakamba veszem a világot, minél több országot bejárok, minél több kultúrát megismerek. Ahol otthon érzem magam, ideig-óráig letelepszem, alkalmi munkákat vállalok, aztán továbbmegyek. Nem a nagyvárosok vonzanak, hanem a mai civilizációtól még meg nem érintett vidékek. Azok a vadnak, elmaradottnak számító helyek, ahol még egyszerűt, tisztát álmodnak az emberek.