Vannak iskolában nem tanítható mesterségek, amelyekre születni kell. Ilyen a csalás – kitolás – kiskapun betolatás feladatkörét felölelő „szakma”, melynek képviselői akár céhbe is tömörülhetnének nálunk. Jobban mondva – differenciálódásuk nyomán – céhekbe: puskázó diákokat, euróezreket „arató” vámőröket, tömegeket félrevezető intézményvezetőket, illetve egyéb, tisztességtelen tisztségviselőket tömörítő érdekképviseletekbe.
Vannak iskolában nem tanítható mesterségek, amelyekre születni kell. Ilyen a csalás – kitolás – kiskapun betolatás feladatkörét felölelő „szakma”, melynek képviselői akár céhbe is tömörülhetnének nálunk. Jobban mondva – differenciálódásuk nyomán – céhekbe: puskázó diákokat, euróezreket „arató” vámőröket, tömegeket félrevezető intézményvezetőket, illetve egyéb, tisztességtelen tisztségviselőket tömörítő érdekképviseletekbe. A mostanság sűrűn érkező jelzések tanúsága szerint „egyéb" címszó alól egy új – remélhetőleg szűkebb – kategória vált ki a napokban, a megbízatásukat tessék-lássék teljesítő, sokszor szándékosan tévedő számlálóbiztosoké. Azoké, akik a nagy sietségben – vagy ügybuzgóságukban – folyton „cé”-vé változtatják a magyar nevek „k”betűjét, az „sz” betűből pedig következetesen kifelejtik a „z-”t, és azoké, akik szívesen mellőzik a nemzetiségre, anyanyelvre vonatkozó kérdéseket, netán az állampolgárságot az etnikummal azonosítják. Arra is volt már példa, hogy az – egyébként jó szándékúnak tűnő – huszonéves biztos arról érdeklődött, magánintézmény-e az egyik nagy múltú marosvásárhelyi állami egyetem, a kolozsvári Babeş-Bolyai Tudományegyetem nevének leírásakor pedig a Bolyait Bolyjainak írta. Pedig nem kanálislakókat kértek fel erre az egyéni és közösségi szinten is fontos feladatra, tanult emberek, értelmiségiek – többek között egyetemisták és pedagógusok – öltötték fel számbavételünk heteiben a házaló szerepét. Persze, érthető, hogy előfordulnak hibák, hiszen nem kis nyomás nehezedik a recenzió napszámosaira, de a betűről betűre tollbamondott magyar nevekre odafigyelni elsősorban a jóindulaton és jólneveltségen múlik. Pár nap múlva véget ér a népszámlálás, az ország fele már át is esett a nagy műveleten, közben folyamatosan érkeznek a hibajelzések. Mi történik azokkal, akiknek nemzetiségét nem voltak hajlandók feltüntetni a számlálóbiztosok? Újraszámolja őket valaki, vagy a kérdőívek utólag kijavíttatnak? Hányan lesznek, leszünk mínuszban, ha mégsem? Aligha kapunk erre választ a továbbiakban. Újabban úgyis fontosabb téma az, hogy megosztják-e személyi számukat a biztosokkal a polgárok, vagy nem, és ha nem, mekkora büntetésre számíthatnak, minekutána kiderült, hogy mégis kötelességük – lett volna – ily módon azonosíthatóvá tenni magukat. A háztól házig terjedő, egész országot behálózó zűrzavar közepette pedig talán kevesen gondolnak arra, hogy talán úgyis mindegy. Vagy ez lenne az első eset, amikor pár szám – és gondolat – a legfelső szegre akasztott bűvészkalapban átváltozik?
