Betegség, gyógyulás, gyógyítás a magyar irodalomban (3.)

A magyar irodalom több korszaka bővelkedik betegek és orvosok „esettanulmányaiban”, részletesen megrajzolt vagy csak éppen felvillantott betegségek és gyógyulások történeteiben. Nem sok írónk származott felcser vagy orvos családjából, de például Csokonai Vitéz Mihály apja és nagyapja egyaránt borbély és seborvos, azaz kirurgus volt. Ugyanakkor nem egy írónk orvosi mesterséget is tanult és gyakorolt, illetve néhány magyar orvos jelentős orvos író, szépíró vagy fordító is volt. 

Orvos hősök 

Szállási Árpád debreceni orvos (1930–2012) több kötet izgalmas tanulmányt írt magyar orvos írókról, illetve a magyar irodalomban ábrázolt orvos alakokról. A továbbiakban mi is azt vizsgáljuk, hogy az embert, korát és világát megérteni, kifejezni és jobbítani törekvő íróink milyen orvos hősöket örökítettek ránk. 

Kezdjük az elején. Második szövegemlékünk, az éppen csak száz éve megtalált leuveni kódex 134. lapjának hátulján (verzóján) fellelt Ómagyar Mária-siralom (egy latin Mária-siratódal 13. századi magyar fordítása) ékesen és plasztikusan fejezi ki a már-már elviselhetetlen (isten-)szülői gyászt, amitől lélek és test egyaránt, orvosolhatatlanul szenved:

„Volék sirolm tudotlon. 

Sirolmol sepedik,

buol oszuk, epedek, […]

Szemem künyüel árad,

junhum buol fárad.”

(Pais Dezső átírása)

Vagy kicsit maibb nyelven:

„Valék siralom-tudatlan, 

Siralomtól süppedek, 

Bútól aszom, epedek. […] 

Szemem könnytől árad, 

Szívem bútól fárad.”

A fia ártatlan halálát végignézni kénytelen anya szinte őrjöng kínjában, számonkér, de senkit nem átkoz. A látvány tényszerű és visszafordíthatatlan, a lélek szintjén talán nincs bevégzett idő, így a Fájdalmas Anya fájdalma nem szűnik. Saját halálát ajánlja fel gyermeke életéért cserébe: „Kegyelmezzetek fiamnak,/Ne legyen kegyelem magamnak!” A kegyelem nem érkezik, tehát Mária meghalni vágyik fiával… Első fennmaradt magyar versünk az anyai gyász egyedülállóan finom és precíz ábrázolása; ráadásul a keresztény hit létrejöttének pillanatát eleveníti meg, a behelyettesítő áldozatvállalás és a megváltódás lelki-érzelmi összefüggését. Így áll és érez az, aki már csak „az áldott orvost” várja? 

Szent Margit legendája 

Itt és most ugorjuk át latin nyelven írt krónikáink változatos és „képes” közléseit királyaink egészségéről és betegségeiről, de álljunk meg 1510-ben. Ekkor él és dolgozik ugyanis a Nyulak szigetén Ráskai (vagy Ráskay) Lea kódexmásoló apáca (priorissza és királyi főkönyvtáros), aki a több változatban elterjedt, sokszorosan elkallódott, néha itt-ott fellelt legendaváltozatokból latinról magyarra, magyarról latinra fordítgatott. Kétszáznegyven évvel Árpád-házi Szent Margit halála után és négyszázharminchárom évvel a királylány szentté avatása előtt végre egybeírta, összeállította, ékes magyar nyelven külön kódexbe „kompilálta” mindazt, amit egyrészt Margit halála (1270. január 18.) után Margit gyóntatója és lelki vezetője, Marcellus atya leírt (Legenda vetus), másrészt azt, amit az 1276-os szentségvizsgálati peranyag (Legenda) maior és minor változatai magukban foglaltak. Ráskai Lea Szent Margit legendája 1641-ben került elő Pozsonyban, 1836-ban került a Nemzeti Múzeumba, ahonnan aztán megörökölte az Országos Széchényi Könyvtár. A hét fejezetre tagolt (talán be sem fejezhetett) Szent Margit-legenda számtalan orvosi szempontból is tanulmányozható kérdéskört tartalmaz: a segítőkészség, az empátia, az aszkézis, az önsanyargatás, a böjttel, fájdalommal és szenvedéssel járó elragadtatás, a szellemi kiválóság, illetve a kitaszítottság, az irigység, a szeretetmegvonás és a halálvágy bonyolult dinamikáját. Találhatunk betegségleírásokat, jelentéseket kórelőzményekről és csodás gyógyulásokról. Íme, hogyan értesülünk a még gyermek királylány kolostorbéli életviteléről: 

„E szűznek vala nagy kívánatja, szerelme böjtölésre és nagy szerelemmel majdnem ő erejének felette a szerzetnek regula szerint való keménységét, szenvedetességét, böjtjét, erőlködik vala megtartani. Kinek okáért gyakorta jut vala ő testének nagy fogyatkozására.” 

Olvashatjuk, hogy a kislány Margit oly sokat térdepelt imádkozva, hogy „térdének kalácsi megduzzadtak és megkeményedtek vala”, hogy sokszor „előtikszóig éneklett a karban”, és a hidegtől kékké fagyott, hogy semmilyen szennyes munkától vissza nem borzadt, hogy a tizennyolc éven át mozdulatlan, gennyező beteg „szorort” egyedül és önkéntesen forgatta, mosta, pelenkázta, hogy tövises vesszőkkel verte és verette magát, hogy „süldisznó” bőréből készült ciliciumot hordott derekán… A legenda leírja az önkívületig terjedő „diszciplínákat”, vezekléseket, és közli azt is, hogy Margit célja világos volt: saját példájával vélte meglágyítani a keményszívűeket kolostoron belül és kívül. Ugyanakkor a legendából kiviláglik, hogy Margit tudja, ő nem általánosan kötelező emberi feladatot vállalt magára. A királyszülei által Istennek és hazájának szentelt hajadon elismeri, hogy bár ő az eljövendő mennyei jókat keresi, mások élhetnek „a jelen való, világi jóknak”; tehát a böjtölést és önemésztést Margit nem tartja mindenkire kötelezőnek: 

„Valaki tudja magát sokáig élni, leszállítson magának és halogassa, holnapozza azt, amit mívelkedhetnék.”

Margit nélkülözésre, önmegtagadásra, a buzgó áhítatban már egészen a fájdalomra és önkínzásra berendezett élete szinte önmagában egyenlő volt a csodával. Margit letagadta azt is, ha súlyos beteg volt: 

„Egy időben Szent Margit asszony lőn igen beteg negyven napiglan, és vala őrajta vérhas. Mind e negyven napiglan elszenvedé e nehéz betegséget és minden szolgálatot beteljesíte a refektóriumban és betegeknél, miképpen egyébkoron.” 

Számtalan csodás gyógyulásról és tetszhalálból való feltámadásról is beszámol Szent Margit legendája. Margit életében és halálában egyaránt gyógyító erővel bírt. A szépen elbeszélt csodák közül lássunk csak egyet, a legenda ötödik részéből: 

„Vala egy gyermek Felhévízett, aki kórságos vala és egész esztendeig gyötörtetvén. [A betegség] nagy sok éktelenséget tett vala e gyermeknek orcájában és szemeiben. Mikoron e gyermeknek szülei fogadást tevén, hoznák őtet Szent Margit asszonynak koporsójához, az úton mind a sokaságnak előtte, kik ővelük jönnek vala, vőn tökéletes egészséget e gyermek. Ezenképpen örülvén az ő szülei, Úristennek és Szent Margit asszonynak beteljesíték az ő zarándokságukat nagy énekléssel.”

Ördögi kísértetek 

A világban és az emberi sorsokban, életekben látott szörnyű eltévelyedések orvoslásáért ragadott tollat a nyomdásznak tanult harcos prédikátor író, Bornemisza Péter (1535–1584), Balassi Bálint nevelőtanára is. A huszonhárom éves Bornemisza Bécsben görögtanára buzdítására és diáktársai hasznára fordította le magyarra Szophoklész Élektráját úgy, hogy egyszerre volt hűséges a görög eredetihez és alkotott eredeti, reneszánsz humanista magyar drámát. Prédikációinak olvasásra is szánt kötetei közül elsősorban a negyedik kötethez csatolt Ördögi kísértetekben foglalkozik olyan torzult életvitelű, dúlt idegrendszerű, „démonizált” emberekkel, akik eltévelyedetten keresnek valamiféle segítséget testi-lelki szükségükben. Szükséget szenvednek ők öt „érzékenységükben” („az látásban, hallásban, szaglásban, kóstolásban, illetésben”), és mivel képtelenek megzabolázni magukat, kísértésbe, bűnbe, nyavalyákba és bűntudatba esnek. Kórképek sorát alkotja az Európa-szerte és otthon hazájában egyaránt megesett történetekről, „az rettenetes gyühösséggel támadó” ördögi históriákról: katolikus és protestáns papokról, urakról és polgárokról, egyszerű gyülekezeti tagokról és önmagáról. Saját esendőségéről így vall: 

„Noha száz és kétszázképpen nyögtem, óhajtottam, fohászkodtam, tanultam, imádkoztam és mindent megkísírtettem, mivel állnék gonosz kévánságomnak, nyalánkozásomnak, torkosságomnak, kevélységemnek, telhetetlenségemnek, dicsekedésemnek és egyéb bűneimnek ellene; de midőn oltalmaznám magamat azoktul, kik leselték lelkemet: minden eszem, erőm elfogyott végre, és immár csak azt vártam, hogy meglegyen az bűn, avagy hogy elvesszek ellenségim miatt, mondok, midőn erőmtűl elfogytam, és vélném, hogy az Isten is elhagyott: mindenkor megbizonyítja, hogy igaz az ő ígéreti, és ő igen hatalmas és igen könyörülő, igen irgalmas, kegyelmes, és azon merő jó és jóltevő.”

A szenvedélyes prédikátor író lelkészként maga is gyakorolta a bűntől megszállt beteg lelkek „kísérteteinek” az elűzését: meghallgatással, rábeszéléssel, kézrátéttel, néha egyszerűen határozott fellépéssel. Mindabból, amit a kísértések elleni küzdelemben és védelemben maga tett, látott vagy hallott, egész példatárat szerkesztett, a népi bájoló imádságokat is csokorba gyűjtötte. Az Ördögi kísértéseken ma is frissen átsüt a szerző végtelen nyitottsága, emberszeretete és alázata. És a montaigne-i szkepszis vagy – mai szemszögből nézve – a pszichológus, a lelkész író meggyőződése, hogy a bajok orvoslása a bajok feltárásával kezdődik, miközben az emberek sokszor szándékuktól függetlenül követnek el bűnöket. Merész őszinteségével és egész tevékenységével, persze, Bornemisza ellenségeket és élethossziglani üldöztetést szerzett magának. Mi azonban ma is a magyar próza- és memoárirodalom eleven tollú, élveboncolóan őszinte, lendületes úttörőjét ünnepelhetjük benne. 

A gyógyítás metaforája 

Nagy barokk eposzírónk, Zrínyi Miklós legutolsó prózai művének, a Ne bántsd a magyart! Az török áfium ellen való orvosság, avagy az töröknek magyarral való békessége ellen való antidotum (1660) című munkájának a címében szerepel két orvosi terminus technicus: orvosság és antidotum (áfium: ópium ellen való ellenméreg). A mű valójában politikai röpirat, a harmincéves háborúnak és II. Rákóczi György tragikus kimenetelű lengyel hadjáratának pusztítását ellensúlyozandó a nemzeti hadsereg felállításának gondolatát és tervét tartalmazza. Zrínyi célja a végveszedelem előtt álló haza megmentése – orvosolhatatlannak tűnő bajok orvoslása. Íme a gyógyítás metaforája: 

„Erdélt, koronánknak egy legszebbik boglárát [a török] felprédálta, zavarta, fejedelmét eltiporta, gázolja nemzetünket, országunkat, mint egy erdei kan a szépen plántált szőlőt. […] Talán vagyon oly gondolatja némelynek, hogy aki megesett, megesett, orvosolhatatlan dolog már. […] Hívságnak hívsága ez a gondolat.” 

Trakta a négyféle paxról 

Erdélynek még jutott némi nyugalom Apafi Mihály fejedelem uralkodásának szinte harminc éve alatt; ekkoriban írta meg a Bázelben tanult orvosdoktor, a fejedelmét és az úri rendet gyógyító Pápai Páriz Ferenc (1649–1716) négy traktáját (értekezését) a négyféle paxról (békéről). Előbb a lélek (a cím röviden Pax animae, 1680), majd a test (Pax corporis, 1690), aztán az uralkodói udvar (Pax aulae, 1696), majd a gyász és az emlékezet (Pax sepulchri, 1698) harmóniájáról fejti ki nézeteit és orvosi javallatait. Először érvel magyar író valláserkölcsi és orvosi alapon egyszerre arról, hogy az élet élvezése nem bűn, csak visszaélni nem szabad vele, mert abból kárunk származik. Hogy egészségtelen túlzott jelentőséget tulajdonítanunk önmagunknak. Hogy a közrendű embereknek orvosokra volna szükségük, hiszen nagy kárát vallják annak, hogy „falukon hamarébb talál segélyre a beteg barom, mint a beteg ember.”

Amikor 1793-ban Pesten a Kecskeméti utcában az Arany Ökörnél megnyílik az első Olvasó Kabinét, azaz „ a radikális értelmiségiek burkolt szervezete” (Benda Kálmán), akkor Kazinczy Ferenc a nyájas rokokó német szerzőjétől, Cristoph Martin Wielandtól ilyeneket fordít: „Tegyük fel, hogy tízezer ember egyszer számba venné karjainak számát, s az volna kalkulusának produktuma, hogy éljenek erejekkel, vessék ki a gazdagokat mostani birtokokból, s osszák fel újra a köznyereséget”. A gondolat, miszerint a társadalom sok egyéne egyetlen közös testként működik vagy akként működhetne, régi toposz (közhely), megtaláljuk Shakespeare Coriolanusában is. Kazinczy fordítását mindenesetre elkobozzák. A „józan ész, a szabadság és egyenlőség” hívei mégsem sejtik, hogy hamarosan lecsap a magyar irodalomra a császári nyakazóbárd. Azért a Martinovics-féle összeesküvés után megmaradók élete csak döcög tovább. 1796-ban Gvadányi József (1725–1801) A falusi nótáriusnak elmélkedései, betegsége, halála és testamentoma című népi eposzában maradian gúnyolódik az orvoson: „ő az embereket Chinával kínozza, de egészségre őket ritkán hozza”. Betegségében a jegyző inkább a kuruzsló Tóti Dorkáért szalaszt, aki lóhunyorral és békanyállal tesz csodát… 

„Diagnózis” a tüdőgyulladásról 

Csokonai Vitéz Mihály (1773–1805) jobban bízott az orvosokban, de meggyógyulni mégsem tudott a tüdőgyulladásból… 1804 áprilisában Nagyváradon Rhédei Lajosné temetésén Halotti versek című hosszú verséből olvasott fel. Az alig harminckét éves, életvidám, de gyenge fizikumú, sorsüldözött költő végzetesen megfázott. Sokáig Váradon feküdt nagybetegen, egyedül Sándorffy József doktor ápolta, akit a költő meg is örökített Tüdőgyúladásomról című versében: „Sándorffym ül ágyamnál… s ennek/Köszönhetem, hogy élek még?” E híres versének második szakaszában szinte diagnózisnak is beillő képet fest az akkoriban sokszor halálos kimenetelű tüdőgyulladásról: 

 „Fojtó szirokkóknak hevétől

 Asznak tüdőhólyagjaim, 

 S a kriptáknak fagyos szelétől

 Borsódznak minden tagjaim. 

 Szívem megett egy láthatatlan 

 Kéznek nyila bélőve áll,

 S mellyem csontbóltján irgalmatlan 

 Sarkával rúgdos két halál.”