Beszámoló az 5. Vibe Fesztiválról

Minden, mi összeköt

Sokat gondolkoztam azon, hogyan írhatnám meg az idei Vibe-ról szóló élménybeszámolót. Hiszen arról, hogy konkrétan milyen volt azok szempontjából, akik célközönségnek számítanak, nem tudok írni – az idő vasfoga sajnos mindenkit megrág, engem is marcangol, előjönnek itt a generációs és az ezzel elkerülhetetlenül együtt járó ízlésbeli különbségek. Pár kivételtől eltekintve arról nem tudok beszámolni, hogy milyen volt ez vagy az a koncert, illetve előadó, mert egyszerűen nem ismerem annyira a munkásságát, hogy értékelni merjem a produkciót. De veterán fesztiválozóként a hangulat az én terepem, és azt egyszerű megragadni: vagy van, vagy nincs. Pont. Több mint két évtizede járok fesztiválokra (egypárnak szervezője is voltam), ismerem a bulik csínját-bínját. Tudom, hogy mi működik és mi nem, hogy jó ötlet nyári bakancsban menni, és kötelező kellék a pulóver, még ha napközben harmincöt fok is van. Főleg folyópart mellett. Mosolyogtak is rajtam a legifjabb, forróvérű fesztiválfiókák a Vibe-on. Este pedig, amikor dideregve rezegtek a sörsátorban, én vigyorogtam rajtuk. És mivel e lap olvasóközönségét sem a Vibe törzsközönsége – értsd a 15–25 évesek kábé – teszik ki, ők pedig amúgy is mindenről beszámolnak a közösségi média felületein, muszáj tennem egy kanyart, és párhuzamot vonnom az egykori Félszigettel. A szervezők valószínűleg a falnak mennek ettől, és igazuk is van, a két fesztivál messze nem ugyanaz, de a két helyszín rendkívüli közelsége, a rengeteg látogató, a változatos és igen gazdag programkínálat, a délelőtti előadások sorozata a Vibe Koliban, valamint az – és itt lelövöm a poént – igen jó hangulat – szinte kínálja magát az összehasonlításhoz, amelynek segítségével az idősebb érdeklődők is elkaphatják a Vibe lényegét. Nem lesz itt értékelés, csak egyszerű párhuzamvonás – tőlem, aki a Félsziget összes kiadásán jelen voltam, és írtam is róla rengeteget. 

A közösség. A Vibe nagyobb lett. Jóval nagyobb. Nem ismerem a számokat, nem kaptunk még statisztikát, de olyan sokan voltak szombat este, hogy szubjektív benyomás alapján az idei parti meghaladta a Félsziget legvadabb estjeit is. Nem sokkal, de meghaladta, legalábbis úgy tűnt. Hatalmas tömeg a színpadok előtt, a különböző zenei produkcióknak otthont adó sátrakban, a sörsátrakban, az arénában, a Székely Csürke kajáldatéren, a Kerengőben, a bejárat előtt, és végig a Maros-parton: az ott parkoló autók és lakóautók között is folyamatosan ment a buli. Mindezek mellett hajnali négykor még óriási sokadalom hömpölygött végig a Vibe-hoz vezető sétányon, körülbelül ugyanannyian mentek be, mint ki. A víkendi körforgalomnál is hatalmas volt a tömeg, a taxisor szinte a hídig húzódott egy pillanatban. Erdély magyar fiatalságának legnagyobb találkahelye lett a Vibe. Ez biztos. 

A zene. A Félsziget sokkal sokoldalúbb volt. Több generációt fogott át, és szinte minden zenei stíl kedvelője megtalálta a maga színpadát, amelyen az adott műfaj éppen aktuális világsztárjai léptek fel a Korntól és Iggy Poptól a Prodigyn és a Europe-on keresztül a Nine Inch Nailsig, az Omegáig vagy a HammerFallig. Pop, rock, elektro, hip-hop, metál, blues, punk, világzene – volt ott minden, minden esztendőben. A Vibe érezhetően nem kíván ennyire eklektikus lenni. A felhozatal legnagyobb részét a ma és a közelmúlt rendkívül népszerű nem-zetközi és magyarországi együttesei, előadói teszik ki, a zenei stíl jó hetven százaléka a rádiókból jól ismert popzenekarokból állt, mellette volt egy pici rock, egy pici cigány- és világzene, valamivel több rap, valamint rengeteg világhírű és hazai DJ, akik minden éjjel eszméletlen hangulatot varázsoltak az arénába. Ez nekünk, veterán fesztiválozóknak, akik más zenéken nőttünk fel, hátrány, de a törzsközönség számára a tapasztaltak alapján előny: óriási buli kerekedett mindegyik koncerten. 

A design. A Vibe-nak mára önálló arculata lett, ahogyan annak idején a Félszigetnek is volt. Érződik azonban, hogy eltelt húsz év az első Félsziget óta. Fejlődött a technika, több a tapasztalat. A Vibe térrendezése sokkal logikusabb, letisztultabb, minden azonnal megtalálható, a térképen könnyen el lehet igazodni, a fesztivál saját telefonos applikációja is könnyen használható és áttekinthető (ez nagy dolog!), kedvencek listával rendelkezik, és üzenetet küld internet nélkül is, amikor a belistázott programunk kezdete közeledik. A Félsziget kaotikussága (a víkendes focipályától a komp mögötti térig) itt nem volt jelen, a Vibe Koli (a fesztivál délelőtti, összművészeti előadás-sorozatainak, könyvbemutatóinak, kerekasztal-beszélgetéseinek, az itt zajló egyetemismertetőknek, divatbemutatóknak, workshopoknak és gyerekprogramoknak a helyszíne) a Víkendre költözött, a fesztiválkempinget elhagyva kis hídon kelhettek át az oda igyekvők. A fesztivál „főterén” pedig reggeltől estig zajlottak a különböző játékok, a röplabdától a bumper ballon keresztül a tollaslabdáig, csocsóig, beerpongig – jó érzés volt látni, ahogyan késő délután a résztvevők egy része már az aznapi, első koncerteken ropta, míg a többiek még önfeledten játszottak a téren vagy lazultak a Fradi focicsapat amerikai kamionjának árnyékában. Hatalmas területet lakott be a Vibe, egykori szervezőként mondom, óriási meló volt ezt megtervezni, kivitelezni, az összes épületet, sátrat, színpadot, kerítést felépíteni (majd lebontani). Respekt.

A hangulat. Ez az, amit nem lehet számokban mérni. Amint említettem, az vagy van, vagy nincsen. Mindenki másképp éli meg. Abszolút szubjektív. Abszolút szubjektív megélésem szerint a hangulat az idei Vibe-on nagyon jó volt. Megvolt az az előnyöm, hogy nem ismertem a fellépők zömét, így nem vártam különösképpen egy koncertet sem. Nyitott vagyok mindenre, ami jó, még ha nem is azon stílek közül való, amelyeket otthon hallgatok. Szeretem látni a következő generációt, a mai fiatalságot, ahogyan ugyanolyan eszeveszetten buliznak, mint mi húsz évvel ezelőtt. Hogy ugyanolyan csillogó szemekkel jönnek el egy-egy koncertről, hogy ugyanúgy kitáncolják a lelküket hajnalig. És ez itt megvolt. Ahogyan megvolt (számomra) a Carson Coma lendületes csütörtök esti koncertje, Majka péntek esti show-ja vagy (szintén kizárólag számomra) a fesztivál két csúcspontja: a Parno Graszt szombat délutáni fergeteges cigány-világzene koncertje (kár, hogy nem headlinerek voltak – sötétedés után felszántotta volna a táncoló közönség a teret) és a Punnany Massif tomboló funkbulija. Az ez évi külföldi (értsd: nem hazai és nem magyarországi) headliner világsztárokat nem ismertem, de láttam, hogy a publikumnak nagyon tetszettek a produkciók, a szervezők tehát eltalálták, hogy mit szeretne a célközönség. És végül, ami szintén a hangulathoz tartozik, talán a leginkább: annak ellenére, hogy a legfiatalabb, legféktelenebbül bulizó, az enyémavilág-korban lévő, inni rendesen még nem tudó, sok esetben tinédzserkorú ifjúság tette ki a vendégsereg jó kilencven százalékát, mindenki nagyon kedves volt mindenkivel. – Légyszi, bocsánat, ne haragudj, köszönöm szépen, kérhetek egy tüzet?, átengedsz, kérlek – a fesztivál három napja alatt (a negyedik épp lapzártánk közben zajlik) csak ezt hallottam! A sokszor lesajnált, leugatott mai fiatalság, kérem szépen, tud viselkedni. És szeret partizni is. Mert társultak mindehhez a derűs arcok, a kiszabadultam-végetértazérettségim-errevártamegészévben-ittvannakacimborák-hatalmasatbulizok hangulat, amely ragadós, még akkor is, ha már rég kiszabadultunk otthonról, és több mint két évtizede sikerült az érettségink. Jól éreztük magunkat mi is, meglepően jól. Átjött a Vibe, a generációs különbségeket átívelte a rezgés, összeszőtte a feeling. Mert ebben a vadonatúj fesztiválvilágban, -zenében és közönségben is visszajött a régi hangulat, a régi buli, a régi fiatalság, amikor mi voltunk ők, és a mi zenéink voltak az ő zenéik. 

És ami erre képes, az igazi fesztiválnak nevezhető.