2022. május 25., szerda

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Csütörtöki kimenő

Nem tanított, de többet tanultam tőle, mint annyi más tanítómesteremtől, az előtte járóktól. Nem hallgattam őt hatalmas aulában, nem láttam egyetemi katedrákon, de közvetlen közelről hallhattam kissé rekedtes hangját. Tökéletes dikcióját. Élvezet volt őt hallgatni. Sokáig azt gondoltam róla, hogy az eleven elbeszélő, mesélő, anekdotázó, adatokat, embereket, összefüggéseket, éveket és korszakokat meglelkesítő, átvilágító élőbeszéde sokkal jobb, mint ha leírná azokat.

Tévedtem. Írásai ott vannak a polcomon, ha felütöm bármelyik tanulmánykötetét, szinte hallom, ahogy magyaráz. Pedig már évek óta nem találkoztam vele. Már nem jött, nem jöhetett Vásárhelyre, betegsége fiához vitte, aztán Kolozsvárra vissza, oda, abba a kis tömbházlakásba a város szélén, rálátással a Palocsay-kertekre, amelynek minden fala, zuga, benyílója tele volt könyvekkel, képekkel, kéziratokkal, rendezett, dobozokba szedett különlenyomatokkal, cédulákkal, feljegyzésekkel, adatokkal, levelekkel, fényképekkel és másolatokkal. Mindennel, ami egy történettudós magánműhelyéhez kell.

Mesterien kezelte az idő hordalékát, a történelmet, a közelmúltat, a XVI-XIX. századot és az emberi jellem időbeli változásait, fejlődését, torzulásait, kicsinységét és nagyságát. Esendőségét és eredetiségét. A jellemeket és a jellemzőket. A lényeget, amelyet az idő kikezdhet, de a történész dolga megmenteni, hitelessé tenni, visszarántani a feledésből. Ezeknek a dolgoknak, módszereknek, eljárásoknak, a beleérzésnek és a természetességnek volt mestere.

 Mondtam már, hogy kiváló előadó volt? 

Mondtam már, hogy utolérhetetlen anekdotázó volt akár fehérasztal mellett, útitársként, ha kijött egy apró szünetre két olvasmány között? Ahogyan belépett tettetett komolysággal, komorsággal a Téka olvasótermébe, és ráköszönt a mit sem sejtő emberre. Mindjárt otthonosan mozgott a világ könyvtáraiban, akár az Akadémián, akár a Széchényiben, akár a Tékában, akár a kolozsvári híres gyűjteményekben. Minden fontos embert ismert a magyar glóbuszon. Mindenki kortársa volt, aki az 1940-es évektől az ezredforduló második évtizedéig tett valamit a magyarságért, a tudományért, Erdélyért. Összefoglaló elme, összefogó szervező volt.

Cselekvő embernek ismertem. A róla szóló nekrológok felsorolják majd címeit és könyveit. Maga is bibliográfiai tétellé, katalóguscédulákká válik, egy kartoték, egy CD lesz bizonyosan a 21. század nyolcvanas éveiben egy egyetemi hallgató asztalán /komputerében – ha még lesznek igazi hallgatók és asztalok fából, valódiak, megfoghatók, nem virtuális bútorok – szellemi komputeradat lesz menthetetlenül. De mi, akik ismertük őt, akik kezet fogtunk vele, vele derültünk egy-egy történeten, mi, akik a Bolyai-kéziratokat eléje tettük az olvasóterem asztalára, akik tanácsait meghallgattuk, akiknek kéziratát gondozta a Téka sorozat számára, akitől az írás eleganciáját és világosságát percenként irigyeltük, és igyekeztünk őt követni, őt, a sikeres szerzőt és komoly tudóst, az EME elnökét és éltetőjét, valamiért másként, színesebben, hívebben tartjuk meg jó emlékezetünkben. Tudtuk, ha nem is mondtuk ki soha, hogy szívén viselte a Teleki–Bolyai-könyvtár sorsát, az Erdélyi Múzeumét, a magyar tudományosságot a kisebbségben, hogy nemegyszer ő mentette meg okos és bölcs megfontolással a Téka egzisztenciáját, létét, akire hallgattak, hallgatniok kellett a hatalmasoknak. Aki a tudományos kutatás számára rendezte Bolyai János kéziratait, aki Wesselényi Miklós naplóját közzétette, aki tanulmányaiban az erdélyi szellemiség lényegét ragadta meg, magyarázta, megvilágította, új életre csiholta a holt szellemi anyagot – nos, ő nekünk, az én nemzedékemnek, amely két évtizeddel fiatalabb –, ő volt a vitathatatlan vitatkozó, gondolkodni tanító magister. Csillogás és mélység. Mosoly és szigor. Pontosság és lényeglátás. Tudta, mi a fontos, mi az elhanyagolható. A naprakész, a jól informált, a múlttal egyenrangúként parolázó, szerény és jó diák. Iskoláinak hálás. A sors kegyetlen kisszerűségén átlépni tudó. Lőrincfalvi, kolozsvári magyar világpolgár. Kiváló ember.

Számomra – így ma már bevallhatom – ünnep volt a vele töltött idő, amit a könyvtárunkban töltött, beszélgetéseink, ahogyan munkájáról beszámolt és ahogyan számontartotta, mit végeztem én, méltó vagyok-e apámhoz és az ő tudósi munkásságához. Ahogyan Deé Anikóval, unokatestvérével, a Téka tudós könyvtárosával, Teleki Sámuel legjobb ismerőjével, monográfusával társalgott, kissé csipkelődve, tréfás komolysággal, finoman utalva teendőkre irányított, ötleteket adott, segített, kapcsolatokat teremtett, ahogyan beszámolt arról, milyen ma Kolozsvár/Budapest szellemi élete, mi újság a művészettörténeti kutatások terén, felesége, B. Nagy Margit révén, ahogyan büszke volt fiára, Elekre, aki apját túlszárnyalva azzá lett, amit tőle a korszak, rendszer, az emberi kicsinyesség megtagadott. 

Nyugodj békében. Mi nem feledünk, hisz könyveidben, emlékeinkben mindvégig velünk kutatsz, jobb, valóságosabb utakra viszel.