A Béke ösvényén a történelem szabta városban

Megszakítjuk a beszélgetést a hagyományőrző tiszttel, mert jönnek az érdeklődő csoportok, amelyekkel programszerűen foglalkozni kell. Egy másik kocsiban oldottabb a hangulat. Az Orfeum színpadán Csík János és barátai zenélnek folyamatosan. Elsősorban katonadalokat játszanak, de mezőségi, csángó és erdélyi népzenével és énekkel is színesítik az utazást. A vasúti kocsi falain az Iskolapadból a doberdói pokolba címmel Kókay László 1916. március 29. – május 22. közötti naplóbejegyzéseivel tűzdelt korabeli fotókiállítás is hozzájárul, hogy az emlékezők még a helyszín előtt ízelítőt kapjanak az isonzói frontból. 

Közben a szerelvény kibújik a szűk völgyszorosból, és a világ legnagyobb, a 220 méter hosszú Solkan vasúti hídon (sz.m.: 1904–1905 között építették; Ferenc Ferdinánd trónörökös 1906-ban avatta fel, a monarchia csapatai 1916-ban felrobbantották, 1920-ban újraépítették; a második világháborúban épen maradt) áthaladva befut Nova Gorica állomásra. 

Impozáns, osztrák–magyar monarchiabeli állomásépület fogad. Előtte régi gőzmozdony emlékmű. Több autóbusz várja a fáradt utasokat, hogy a városban levő szállodákba szállítsa. Miközben sokan saját szállítóeszközeiket keresik, arra leszek figyelmes, hogy az egyik kanálisfedő fölött sokan fotózkodnak terpeszállásban. Közelebb lépve látom, hogy alig pár méterre az állomásépülettől van a szlovén–olasz határ. Ezt jelzi a Piazza del Transalpina téren elhelyezett kerek fémplakett. 

Az 1915. május 23-i olasz hadüzenet után azonnal megszállták az osztrák–magyar monarchiához tartozó várost, amely az isonzói ütközetekben sokszor cserélt gazdát. 1918-ban Olaszországhoz csatolták. A második világháborúban, miután az olaszok a németekkel szövetséget kötöttek, a város is a harmadik birodalom része lett. 1945 előtt Josip Broz Tito jugoszláv partizánjai aktív szerepet vállaltak a várostól északkeletre eső területek felszabadításában, a várost azonban a szövetséges csapatok szállták meg. 1947-ben a nagy része visszakerült az olaszokhoz, azonban a határt úgy húzták meg, hogy az állomás egy része az olaszoké, míg a másik fele a jugoszlávoké lett. Több falu egyesítésével Tito idejében építették fel a szerb oldalon maradt Nova Goricát, amely így, kettéosztva egy kicsit a második világháború utáni Berlinhez hasonlított. A határ utcákat vágott ketté, sőt egy helyen úgy jelölték ki, hogy a ház és hozzá tartozó kert a szerbeké maradt, míg a szomszédok már Olaszországban laktak. Jugoszlávia felbomlása után Szlovénia lett határos ezen a részen Olaszországgal, majd 2007. december 21-étől csatlakozott a schengeni egyezményhez, így gyakorlatilag megszűnt a határellenőrzés. Helyenként az utcákban az úttest felett átívelő tetőkkel és a járdán az ellenőrző bódékkal még állnak az egykori határátkelők nyomai. Egyik helyen az országnévtábla mögött fiatalok rostélyost sütöttek, és vígan ittak. Az állomás téren kő virágtartók jelzik a határt. Ottjártunkkor egy gyorsétkezde bódéja állott ott, előtte a teraszon ültek a vendégek. Csak az tűnt fel, hogy az étkezdéhez tartozó parkolóban álló autók rendszáma olasz, míg a velük szembeniek szlovén jelzésűek. A schengeni csatlakozást követően a szlovénok Európa parknak nevezték el a helyet, amelyet azért alacsony kerítés választ el az olasz területtől. Egyik helyen még megvan a határkijelölések évszámaival tűzdelt határkő. Később megtudjuk, hogy az állomás teljes egészében a szlovénoké lett, az olaszoknak egy új épületet kellett felhúzniuk, és innen indulnak a vonatok az ország déli részébe. Ma a „határhelyzet” gazdasági előnyeit igyekeznek kihasználni, főleg szlovén részről, ahol az utóbbi években nagyon sok kaszinó, szórakozóhely épült, amelyeket gyakran és előszeretettel keresnek fel az olaszok, hiszen ezekben minden olcsóbb. A szállodában is a szlovén mellett mindenki tökéletesen beszél olaszul, igaz, más nyelvet nem igazán sajátítottak el, s a kommunista örökséghez talán az is hozzátartozik, hogy a bárnál este 10 után már nem szolgálták ki a vendégeket, és a jól bevált villanyoltással jelezték a teraszon levőknek, hogy záróra. Pedig a város jövedelmének nagy részét az idegenforgalom képezi, s ebben kiemelt helyen van az első világháború emléke. 

A goriziai várban is külön kiállítás fogadja az érdeklődőket, és innen is kiváló kerékpáros- és gyalogosútvonalak indulnak a Béke ösvényei felé. És az is turisztikai védjeggyé vált, és a múzeum külön termet szán neki, hogy az első világháborúban itt járt Ernest Hemingway amerikai író, aki az olasz hadseregben szolgált, és híres könyvét, a Búcsú a fegyverektől címűt Goriziában kezdte el írni. 

„…Augusztusban még a folyón is átkeltünk, és Goriziába költöztünk. (…) A harcok most már egészen közel folytak, alig egy mérföldnyire, odaát, a legközelebbi hegyekben. Igazán szép simán foglaltuk el a várost, bár ezeket a hegyeket sajnos, már nem bírtuk elfoglalni. Szerencsére az osztrákok vissza szerettek volna hurcolkodni a városba, majd egyszer, amikor vége lesz a háborúnak, és ezért nem is bombázták, legalábbis nem úgy, hogy elpusztítsák, hanem csak úgy, katonaszokás szerint, hogy valami látszatja azért legyen. A lakosság a városban maradt, működtek a kórházak és a kávéházak, és a tüzérségünk a mellékutcákban, továbbá a bordélyházak is, mégpedig kettő, egyik a legénységnek, másik a tiszteknek.” (Ernest Hemingway: Búcsú a fegyverektől) 

Reggel autóbuszra ülünk. Mai célpontunk a „doberdói nagy hegy”. Gyakorlatilag a hajdani harctéren járunk. Mert bár a legnagyobb csaták a doberdói magaslaton zajlottak, az Isonzó és a Wippach (Vipava) völgye is hadműveleti terület volt. Ma kis települések között kanyarog az út, amik belesimulnak a cserjékkel és alacsony délvidéki fákkal övezett tájba. Hogy miért volt fontos az Isonzó völgyét záró, alig pár száz méteres „hegyvonulat”, kiderült, amikor elértük a Cerje-dombon (343 m) emelt hatalmas kilátótornyot. Az épület egy kicsit az austerlitzi csata kulcsfontosságú dombtetőjén, a Prace-dombon állított Béke emlékművéhez hasonlít. Azzal a különbséggel, hogy az mauzóleum is egyben. Itt viszont, amint utólag kiderült, egy jugoszláv antifasiszta szervezetnek állítottak emléket, amely az olaszok ellen harcolt. Pedig a Cerje-domb kivette a részét az első világháborúból is. Az isonzói frontról először azok a fotók „mesélnek”, amelyeket a kilátóban levő állandó kiállításon látunk. A tárlat hivatalos megnyitója 2013. szeptember 21-én, a nemzetközi béke napján volt. 

A torony tetejéről gyönyörű a kilátás az Isonzó, a Vipava völgyére, de ellátni a Dolomitokig és a Júliai Alpokig, a másik frontvonalat jelentő Triglav-csúcsokig, a másik oldalon pedig az Adriai-tengerig. Alig egy kilométernyire van a 150 méter hosszú Pečinka barlang. Ebben őskori kerámiatöredéket és emberi maradványokat is találtak. Azonban az első világháborúban pihenő-, óvóhelyként használta az osztrák–magyar hadsereg, majd 1916 novemberében az olaszoké lesz 1917 októberéig. Ma a barlang egy részében rekonstruálták a katonák számára elhelyezett emeletes ágyakat és a tiszteknek járó fülkéket, valamint a Pečina csúcsán levő, fényszóróval ellátott megfigyelőpontot. Ettől nem messze volt a Segeti-tábor, ahova a csaták után visszahúzódtak pihenni a katonák. Itt többek között mozi, kuglipálya, kávézó, hajóhinták, ringlispíl, teniszpályák, kápolna, gondosan elrendezett pihenőhelyek, park várta a katonákat és a tiszteket egy-egy kimerítő csata után. 

„Utamon, amint a kávéház mellett visz el, megpillantom a ringlispilt, amit a múlt hónap végén kezdtek építeni. Már kész van, még verklije is van, mit muszka foglyok hajtanak. A ringlispilt is ezek hajtják. Rengeteg baka állja körül, hancúrozás, nevetés vegyül a verkli zenéjébe. Néhány pillanatra megfeledkezik az ember róla, hogy hol is van…” (Részlet Kókay László naplójából – megjelent a nagyhaboru.blog.hu oldalon) 

Megtudtuk, hogy az itteni magaslat birtoklásáért is hónapokig tartó kemény csata folyt. Ahogy figyelmesebben körülnézünk, valóban olyan a fehér sziklákkal borított – mára már cserjékkel fedett – terület, mint a hullámzó tenger felülete. A béke ösvénye jelzést követve egy kicsit szétnézünk a terepen. A bokrok alatt kőhalmokat, egykori lőállásokat vélünk felfedezni. Száz évvel ezelőtt csak a fű és a puszta fehér kövek uralták a tájat.